Aránylag rövid időn belül ez már a második Cantrell szólómunka, az I Want Blood majdnem pontosan három évvel követi a Brighten-t, ami azért is különösen érdekes, mert eközben az Alice In Chains inaktív. Ráadásul különösen aggasztó, hogy a 2021-es szólólemezhez képest, ami markánsan nem is, de azért jól érezhetően elvált az anyazenekartól, a friss megjelenés teljes egészében elmenne Alice In Chains albumnak is, maximum csak a váltott ének hiányzik. Vajon mi lehet a háttérben, hogy nem a többiekkel és nem a legendás seattle-i zenekar neve alatt készült el a friss mű?
Az új szólóalbumot Joe Barresi producer közreműködésével, illetve Robert Trujillo basszerrel és Gil Sharone dobossal vette fel Jerry Cantrell. De többek között Duff McKagan (Guns n’ Roses), Mike Bordin (Faith No More) és Greg Puciato (ex-Dillinger Escape Plan’s) is vendégszerepel a lemezen. Nagyon remélem, hogy nincs semmilyen kibékíthetetlen ellentét az Alice In Chains tagjai között és hallunk még tőlük új dalokat, továbbá, ami talán még fontosabb, látjuk még őket a színpadon. Egész egyszerűen szüksége van a világnak a grunge egyik alapcsapatára. Mert akármennyire is kiváló az új szólólemez, hiányzik egy megfoghatatlan apró plusz, ami miatt nem éri el az anyazenekar újkori lemezeinek színvonalát. De nézzük, milyen is lett az I Want Blood.
Már a nyitó Vilified egyértelművé teszi a játékot, vérbeli Alice In Chains sláger azokkal a tekerődző, ólom súlyú Cantrell riffekkel, ami az első pillanattól jellemzi Seattle egyik legjobb gitárosát, az ének pedig az a nyúlós, világfájdalmas és mégis végtelenül fogós, amire még Layne is csak mosolyogna, ha hallaná. Szövege, ha minden igaz, az AI térnyerésére reflektál, de kicsit sem szájbarágós módon. Az Off The Rails nem tér el a nyitó dal stílusától, hozza az anyabanda első korszakának borultabb pillanatainak vonalát, természetesen ismét kiváló gitárdallamokkal és egészen fülbemászó refrénnel, valamint egy zseniális szólóval. A harmadiknak érkező Afterglow már a William DuVall fémjelezte korszak dalait juttatja az ember eszébe, kevésbé húz a mélybe, de természetesen ettől még picit sem könnyed vagy felszabadult darab. Lehetne akár balladának is hívni, de természetesen mérföldekre van a szirupos rock lassúktól, ismét kiváló szólóval és ragadós refrénnel. A lemez címadó dala, az I Want Blood egy igazi grunge sláger a tempósabb fajtából. Ha ezt valamikor a kilencvenes években hozza ki a mester vagy az Alice In Chains, akkor tutira vad rotációban játszotta volna az MTV. Nálam erősen év dala esélyes. Az ezt követő Echoes Of Laughter viszont megmutatja Aliznak, milyen mély is a nyúl ürege. Döbbenetes, hogy Jerry Cantrell 58 évesen is ilyen dalokat képes írni, viszont itt már tényleg két kézzel kell kapaszkodni, mert a súly, a mondanivaló már a három lábú kutyás lemez környékén keresendő. Amikor lefutott a dal, csak annyi jutott az eszembe, hogy megöleljem Jerry-t és annyit mondjak neki: „Minden rendben van haver, milliók szeretnek a világ minden táján. Minden rendben lesz, szeretünk!”
A Throw Me A Lie némi levegőhöz juttat azzal az igencsak patent sabbathista riffel, szárnyaló refrénnel és újból zseni szólókkal, de ez sem egy vidám darab, az szent. A Let It Lie szinte doom-os lassúsággal elpengetett nóta, itt is a második/harmadik Alice In Chains lemez köszön vissza. Savasan maró, de egyben légies is a refrén környékén, az egész lemez legjobb szólóblokkjával. A dal vége ismét földbe döngöl az egyre elhalkuló énekkel és azzal az lánctalpas riffel. Az acapella-val induló utolsó előtti Held Your Tongue az egész album talán legfelszabadultabb nótája, amire szükség is van az előzőek után. Egy tősgyökeres Seattle sound sláger, azzal a bizonyos Cantrell csavarral, amitől mégsem lesz egy egyértelmű dal. Az albumot záró It Comes-szal ismét a nyúl üregében találjuk magunkat és keressük a kiutat Jerryvel együtt, ez egy fájdalmasan szép dal és semmiképpen sem javasolt depresszió ellen. Lassan, méltósággal építkezik és ólomsúllyal nehezedik a hallgatóra. Felépítése és hangulata néhol az Alice In Chains egyik alapnótáját, a Rooster-t juttatja eszembe. Méltó zárása ennek a több mint kiváló lemeznek.
Nem tudom, mi zajlódhat mostanában Jerry Cantrell lelkében, fejében, de egyrészt ihletett és fantasztikus dalcsokrot hozott össze, másrészt dekádok óta nem volt ilyen borús és reménytelen a muzsikája Seattle szőke gitárfenoménjának. Tény az, hogy rengetegen kidőltek, elhunytak körülötte a zenésztársak és barátok közül. Még az utóbbi években is veszettünk el seattle-i ikonokat, legendákat. De nem hinném, hogy emiatt lenne ilyen sötét az új szólólemeze. Remélem „csak” annyi lehet a háttérben, hogy egy érzékeny művészember a saját maga módján dalokba öntve reagál arra, hogy egyre szarabb hely a világ. Visszatérve a nyitógondolathoz, ez a lemez maximum egy hangyaf@sszal lenne csak jobb, ha zenekari műként és Alice In Chains néven jött volna ki. Az viszont bizonyos, hogy így is alázza a mezőny javát az I Want Blood. Sőt, nálam eddig toronymagasan az év lemeze.
Tényleg meg szeretném ölelni Jerry-t, egyrészt, hogy elmondjam, mennyire fantasztikus dalszerző, zenész, másrészt azt, hogy minden rendben van/lesz.
A pontszám nem lehet kérdéses, maximális teljesítmény: 10/10.