Izgatottan vártam a koncert napját, mert őszintén szólva nem tudtam mi fog rám várni MVM Dome falain belül. Na nem azért, mert teljesen vakon vagyok és azt sem tudom, hogy milyen koncertre is igyekszem éppen, hanem amiatt, hogy nagyzenekaros, grandiózus filmzenei koncertélményem még nem volt. Bár voltak már hazánkban többször is, legutóbb például majdnem pontosan egy éve, de én csak most az ideire jutottam el, melyet úgy harangozott be a művész, hogy „Számomra minden koncert egy új felfedezőút és a The Next Levellel szeretném meglepni a rajongóimat, és elvinni őket egy olyan hangzásvilágba, amit még soha nem tapasztaltak meg”. Az ígéret: új úttörő elektronikus hangzásvilág és látványos fénytechnika, amelyek az előző nagysikerű előadásokat is felülmúlja. Nyilván ez nem tűnik megugorhatatlan nagyzásnak annak tudatában, hogy a maestro billentyűsként kezdte karrierjét annak idején. Így a beharangozók után nyilván felfokozott hangulatban indultunk neki ennek a kalandnak kis családommal, hogy befogadjuk ezt a páratlannak remélt élményt.
Mivel a film nincs meg zene nélkül, valljuk be, borzasztó élmény lenne egy kiváló cselekményű film is csak száraz beszédekkel, így egy fantasztikus zeneszerző akár még emelni is tud egy esetleges rosszabb film megítélésén fülbemászó dallamaival. És hát kétségünk sincs affelől, hogy Hans Zimmer egy ilyen zseni, aki művészi pályája alatt több mint 150 filmhez szerzett zenét és már számos rangos díjat, elismerést bezsebelt. Ez már egy biztosíték arra, hogy itt bizony komoly zenei szórakoztatásban lesz részünk. Ráadásul mai koncertnek a fényét az is emelte, hogy a zeneszerző személyesen is jelen volt, s ahogy a magyaroknak van az a vicces mondása, hogy valaki „több hangszeren is játszik”, ez itt nagyon is igaz volt rá, hiszen a billentyűkön kívül gitározott, vezényelt is, no meg természetesen a konferanszié szerepe is az övé volt.
Egy kis parkolási intermezzo után, elég későn tudtam a helyemre vergődni, s a pár perccel később már kezdődő koncert előtt gyorsan szemügyre vettem a négy szintből álló színpadot. Az alsón gitárosok és vonósok, eggyel felette a dobszekció, az utolsó előttin a szintetizátorosok, míg legfelül a fúvósok és a kórus foglalt helyet, ezáltal nem mondhatjuk el azt, hogy egy klasszikus nagyzenekari felállással van dolgunk és ennek fényében a hangzás is más volt. Ahogy koncert bevezetője elindult, kiderült, hogy az elektronikus ígéret tényleg komolyan lett véve, mert egy pillanatra olyan érzés kapott el, mintha egy Jean-Michel Jarre koncerten lennék. A hang bitang jó és brutális volt, amit az is igazol, hogy ebben az időben volt egy kitartott földrengető basszus, aminél a szék is remegett alattunk. Hátul a kivetítő tetején két kis részben a zenészeket láthattuk, míg alatta előre elkészített videókat vetítettek. Egymás után a jöttek a jobbnál jobb zeneművek és engedjétek meg, hogy egy párat kiragadjak közülük.
Dűne: Ez berobbant a mellkasomba rögtön az elején. Nagyon erős kezdés volt, Loire Cotler földöntúli énekhangja olyan brutálisan szólt, hogy a dobhártyám majd beszakadt! Ez egy varázslat és fantasztikus élmény!
A Da Vinci-kód: Na itt történt meg igazán. Tudjátok, amit a címben írtam. A szippantás! A szemem előtt volt a filmvégi jelenet, ahogy Robert Langdon professzor (Tom Hanks) rádöbben a sírhely helyére, fut a Louvre-hoz, a kamera meg lefelé keresztülhatol mindenen és ráközelít a koporsóra: „Vár rátok a Szent Grál az ősi Rolinban, nagy mesterek műve méltó nyughelyet ad. Hol penge és kehely őrzi a kapukat, örökre megpihen a csillagok alatt.” Ez az az élmény, amit vártam ettől a koncertől! Volt hidegrázás! A hátamon! Nem kicsi!
F1: Nekem, mint rock rajongónak, mondhatjuk, hogy ez állt a legközelebb, mert ez a zene olyan jó kis progresszív rock stílusba volt átkeverve, hogy itt már nehéz volt ülve maradni, így az adott körülményekhez képest mozgásba lendültem.
Csillagok között: Ez volt a másik olyan zene, ahol nagyon erősen a filmben éreztem magam. Mikor főszereplő, Joseph Cooper (Matthew McConaughey) belép az űrhajójával a fekete lyukba, majd az kezd szétesni, Cooper katapultál és bekerül lebegve a hiperkockába, ahol tud üzenni a lányának, Murphnek, hogy ezzel a hiányzó láncszemmel az befejezhesse Brand egyenletét. Szerintem mindenki lebegett a csarnokban, annyira csontig hatoló volt ez az élmény. És hogy mennyire igazam van, egyszercsak megjelent a keverőpult felett a magasban egy csillogó ruhát viselő hölgy, aki ezt a lebegést szimbolizálta. A rá vetülő fényt a ruhája szanaszét küldte az MVM Dome területén, miközben pörgött-forgott a magasban.
Az oroszlánkirály: Ez egy nagy monumentális darab. Férfi-női énekessel, kórussal, az egész színpadot (még a lépcsőket is) betöltötték a zenészek, kórusénekesek, így ez színpadképnek sem volt utolsó. Lebo M. (Lebohang Morake) dél-afrikai producer és zeneszerző hangja oly tökéletesen betöltötte a teret, hogy valószínűleg kicsinek is bizonyult az aréna.
Nos, sajnos én nem tudom összehasonlítani, hogy ez a mai élmény tényleg felülmúlt-e minden eddigit, de azt állíthatom, hogy rendkívül impulzív volt. A zenészek-énekesek társasága, akik a világ minden tájáról származnak Afrikától kezdve Dél-Amerikáig, látszott, hogy imádják, amit csinálnak. Olyan örömzenét adtak elő, amiről lerí, hogy Hans Zimmer munkásságát magukénak érzik, átérzik és megértik a lényegét. Mindeközben ne menjünk el amellett sem, hogy itt bizony nagyon profi zenészekről beszélünk, mert mind az énekhangok, mind a hangszerek megszólaltatása remek volt. Ott viszont volt egy kis hiányérzetem, hogy a kivetítőn az adott filmből nem játszottak részleteket (ahogy régi beszámolókat megnéztem, volt ilyen), mert most ami a háttérben ment, az sokszor képernyőpihentetőre emlékeztetett. De az is lehet, hogy azért volt ez, mert így rá vagyunk kényszerítve arra, hogy egy kicsit dolgozzunk és fejben jelenítsük meg a filmet.
Az a hangzásvilág, ami még eddig nem volt – az ígéret szerint –, nekem átjött így is, hogy nem tudom milyen lehetett a többi koncert, de ez most biztos, hogy sokoldalúbb volt, mint egy kvázi komolyzenei élmény, ahol eljátszák filmek zenéit. Ezen az estén olyan komplex átdolgozásokat hallottunk, ami már túlmutatott a szimpla filmzenén.
Ki merem jelenteni, hogy ez az év hangzása volt, mert minden egyes szám kőkemény dübörgéssel, éles, csillogó hangokkal totálisan bepréselt a székembe és a dobhártyám tartósságát feszegette.
Azon se csodálkoznék azonban, hogy ha az elkövetkezendő napokban megugrana azok száma, akik egy-egy Zimmer zenével megspékelt filmet újra akarnak nézni, mert én bizony kedvet kaptam hozzá.