A legtöbb esetben a hosszú kihagyás utáni visszatérések nem szoktak jól elsülni, mert a felfokozott, túlzott élvárások általában agyonnyomják az alkotót és művét. Viszont vannak szabályt erősítő kivételek, amik olyan elementárisan erősre sikerednek, hogy pariban vannak az adott banda hőskorszakával. Gondoljunk csak a Black Gives Way To Blue-ra az AIice In Chains-től vagy a húzósabb vonalról a Surgical Steel-re a Carcass-tól, de lehetne még pár példát sorolni, és most itt van a Gluecifer és a Same Drug New High. Ami bizony egy tökéletes visszatérés. Egy óriási középső ujj mindenkinek, itt vagyunk és jöttünk a rock n’ roll trónjáért. Ha nem lennénk képben oslói barátainkkal, akkor The Hellacopters, Turbonegro és a Backyard Babies vonalán érdemes keresgélni. Tehát végtelenül laza és klasszikus rock/rock n’ roll muzsika ez, olyan rosszarcúak előadásában, mintha egy Guy Ritchie film utcaisarki maffiózói ragadtak volna hangszert.
Már a lemezt indító The Idiot egy olyan dobintróval nyit, hogy lesünk, mint hal a szatyorban teljes képzavarral élve, amiből egy szövegköpködős punk n’ roll nóta kerekedik ki egy azonnal ható refrénnel. Szinte már pofátlanul ragadós és mégis tökönrúgó dal. A címadóval talán egy picit visszavesznek a tempóból, egy igazi sláger, ahol már a második körben együtt üvöltöd a refrént Biff Malibu-val. Ráadásul egy olyan klasszikus rock n’ roll szólóval koronázzák meg a dalt, amire még Angus Young is csak csettintene és rágyújtana egy újabb cigarettára. De bármelyik nótát elő lehetne citálni a lemezről, mert mindegyik hasít, egy másodpercnyi üresjárat nincs az albumon. Egyébként ez tényleg az a fajta muzsika, amit teljesen felesleges és nagyon nehéz is elemezgetni, érezni kell és ha egyszer rájuk kaptál, akkor örökre be is szippant ez az utcaszagú, beleszarós, de mégis megfejhetetlenül fogós slágerparádé. Van itt AC/DC ízű dal, mint a Pharmacity és 1996, ami még a Bon Scott érára utalgat, csak még szennyesebben, urambocsá punkosabban előadva. Vannak itt riffcentrikus úthengerek, mint a The Score vagy a Mind Control, de hallható még Hammond orgona szerű hangszín is a lemezt záró On The Wire-ben. Bár az album hangulata végig olyan, mintha egy olajszagú garázsban, sörösládákon ülve vették volna fel az egészet, ne tévesszen meg senkit a felszín: mert riff-fronton Captain Poon és Raldo Useless úgy pakolják egymásra a rétegeket, hogy abban egyszerre van benne a garázsrock fésületlensége és a stadionrock fogóssága. A ritmusszekció úgy veri alá az alapot a skandináv dallamoknak, mint egy jól olajozott, de rozsdás külsejű gőzhenger. Ez a kettősség adja a lemez igazi erejét: profi módon megdörrenő hangszerek, amikkel mégis sikerült megfogni azt a füstös, izzadtságszagú klubatmoszférát, amit sokan évtizedek óta hiába próbálnak stúdiókörülmények között reprodukálni.
A Gluecifer nem próbálta meg feltalálni újra a kereket, egyszerűen csak megmutatták, hogyan kell skandináv dallamérzékenységgel és utcai attitűddel egy varacskosdisznó rocklemezt készíteni. A Same Drug New High egy üresjáratok nélküli, tökéletes visszatérés, ami úgy szippant be, mint a legdurvább függőség. Olyan ez a harmincvalahány perc, mint egy gigantikus berúgás a kedvenc mocskos rockklubodban, amit végtelenül élvezel, végig a világ királyának gondolod magad és másnaposan is csak arra tudsz gondolni, hogy mikor mehetnél vissza a parkettre. A skandináv jéghideg profizmussal, végtelen lazasággal adagolt és arcátlanul erős slágerpotenciállal megáldott album egy totális, mocsokmód megírt győzelmi jelentés. Oslo királyai nemcsak visszatértek, de egyből be is rúgták azt a bizonyos ajtót, emlékeztetve mindenkit arra, hogy a rock n’ rollt nem megtanulni kell, hanem így kell élni, de legalábbis érezni, átérezni ezt az attitűdöt. Ha egyetlen albumot hallgatsz meg idén, ami után azonnal kedved támadna egy sötét kocsmában fejest ugrani az éjszakába, akkor ez legyen az. Kötelező darab, és pont. Üdv újra itt, srácok!
Az év első csúcsteljesítménye óriási 10 pont!