Mémmé váltunk, és élveztük. Koncertbeszámoló az Electric Callboy, Wargasm, Budy Tommorrow bulimetál szentháromság hangversenyéről.
A mai professzionált koncertbiznisz egyik nagy előnye, hogy a szervezők és a helyszín által tartott timing tartva vagyon. A november 24.-én a Concerto Music jóvoltából tető alá hozott TANZNEID Wolrd Tour a meghírdetésnek megfelelően 18.00-kor nyitotta, így pont kényelmes időkeret állt rendelkezésre ahhoz, hogy az ember a ruhatár-wc-merch pult tiszteletkört lefussa, odaköszönjön a mindig mindenhol jelen lévő ismerősöknek, és közben rácsodálkozzon az elkötelezett rajongók outfitjeire. Ezek sokszor úgy néztek ki, mint az Electric Callboy túlhúzott videóklipjei: vagyis egy 2004-es fitneszvideó ami a ’80-as évek retróját akarja feleleveníteni. A Wargasm hajszálpontos 19.00 órás kezdésekor már a helyemen ültem. Igen, diszkómetal koncerten ülni kicsit nyugdíjas dolog, de hát ez van. A Wargasm egyébként a Die Antword metalosított kishúga. Nagy bajban lennék, ha műfaji behatárolást kellene adnom róluk, de sokszínű és intenzív koncertélményben részesítették a közönséget a rendelkezésükre álló 30 percben. Ismertem őket, de rajongó nem voltam. Így élőben azonban kedvencekké váltak…
20 perc állás, majd az angliai Bury Tommorrow hozta a kortárs dühös metált, és nagyjából 45 percig szórakoztatták a nagyérdeműt. Erről a koncertről annyit, hogy a sógoromnak már a harmadik számnál küldtem egy üzit, hogy „ha nem ismered a Bury Tommorowt, akkor keress rá, bírni fogod”. Pár perc múlva jött a reply: „nem ismertem, de köszi, megvan az új edzős zeném”.
Aztán, pontosan 21.00-kor Electric Callboy: a német zenekar, amelyből önmaga mémje lett, de közben egy legendává nőtte ki magát – és most a fél világ megőrül értük-ezen az estén épp Budapest.
Ha van a poptörténelemben formáció amelyik a jó ízlés és a metál határait egyaránt túllépte, az biztos, hogy ők.És nemcsak túllépték, hanem susogós bemcsiben, konfettivel teleszórva táncolta végig azt az utat, amely során a metalcore-tól a német eurotrance hagyományait beépítő bulimetállá váltak. Szent meggyőződésem volt, hogy az ortodox metálosok felváltva kapnak tőlük idegösszeomlást és Stockholm-szindrómát, de az a helyzet, hogy a közönség összetételét nézve ez a teória már nem állja meg a helyét. A Cannibal Corpse-os arcok, a Fish! pólós srácok és a kockásinges lányok mind itt voltak, és boldogan üvöltöttek, talpig gázolva a neonfényben és az öniróniában.
Már a második szám a SUM41 klasszikusának, a Still Waitingnek a technósított feldolgozása volt, a harmadik tétel pedig a Scooter Hype Hype átértelmezése.Mindeközben annyi annyi konfetti hullt, és annyi piró dörrent, hogy az ENSZ környezetvédelmi bizottságának kéne felszólalnia az ügymenet ellen.
A viccet félretéve, az az Electric Callboy nem koncertet ad, hanem showt csinál. A legprofibbat, amit valaha láttam: a stage visual, a hang, a dalok sorrendje, a műsor egész koreográfiája iszonyatosan hatásvadász és profi- és pont ezért működik.
Talán sokaknak meglepő, de a formáció Eskimo Callboy nevű jogelődjét is ide számítva már egy másfél évtizede jelen van a poppiacon – ezért jogos volt a részükről az, hogy gyakorlatilag életmű koncertet adtak. A slágerbombás kezdés után volt pop punk és numetal mashup (az All The Small Things covernél azt hittem, nem mehetünk feljebb, de aztán jött egy Drowing Pool Bodies feldolgozás is…de volt eurotrance retro, sőt még akusztikus gitáros zongorás rész is… és persze jött Electric Bassboy is, egy kis drum n bass szeleteléssel… Mindezt a Rammsteinre hajazó ős-metalra csavarták át, majd a műsor vége felé persze jött az Elvator Operator meg a ratatata-és még egy kis ráadás is a Spaceman formájában. Zeneileg senki, de senki sem tud beazonosítani, hogy mi a franc ez, és hogy mitől működik – de működik. A zeneipar szakértői őket tartja a modern metalcore egyik legbizarrabb sikersztorijának – és ez nem véletlen.
Kritikusai szerint ez az egész egy túl nagyra nőtt rossz vicc, és ők a bizonyíték arra, hogy a metal lehet vicces, színes és elképesztően életigenlő.A világ legelképesztőbb vizuális megjelenítése, iszonyatos és kimért profizmus, de ugyanakkor az érződik, hogy bármit csinálnak, ők is ugyanúgy röhögnek rajta, mint te ott, a közönség soraiban. Őrültek? Igen? Giccsesek? Igen! Too much az egész? Igen…
…de amíg ők a színpadon vannak, garantált, hogy „az éjjel soha nem érhet véget” – és a Föld nevű bolygó egy kicsit hangosabb, fényesebb és vidámabb hely lesz tőlük. Meggyőződésem, hogy az Electric Callboy a világbéke egyik letéteményese, valamint az is, hogy az év(tized) koncertjét láttam – pedig nem kevés koncertre járok.