Lombos Marci neve nem ismeretlen a hazai rock-és pop közönség számára, hiszen gyakorlatilag három évtizede koptatja a színpadokat mindenféle minőségben – szípadi zenész, dalszövegíró, producer, kamaraénekes, meg a jó ég tudja mi volt (meg mi nem) pályafutása során. Az egykori híres-hírhedt izzadságszagú egri punk/hardcore közege ugyanúgy az otthona, mint a budapesti jazz kávéházak intimitása. 50 éves korában, tavaly megjelent Egyéjszakás kalandjaim című lemeze, hogy ez egy szerzői megnyilatkozás vagy egy életközepi válságtünet, azt nehéz eldönteni – de mindenesetre érdemes beszélni és írni róla.
A 2018-ban feloszlott Juhász Attilla Jazz Quartett tagjaként Marci megtalálta a számítását – épp ezért vélhetően nem esett jól neki az, hogy ez a formáció is „kicsúszott a lába alól”. Ezt követően kezdett stílusfüggetlenül, impulzívan dalokat írni. Éppen ezért, bár ez egy szólóalbum, de mind a 13 dalban van vendégművész: a legtöbbször ez Nagy „Gitano” Laci, de megfordult a stúdióban Mike Gotthard, Felszegi Dalma, Szabó Zsolt, a Jar of Soul -és a lista nem teljes.
Marci pályafutása során írt már rock dalt a Hooligansnek, soult Tóth Verának, mulatóst Jollynak, de Bereczki Zoli musiceles dolgaihoz is tett hozzá. Így nem csoda, ha azt mondjuk, hogy a saját lemeze is túlmutat stílusokon, korszakokon és zenei trendeken. Ha mégis szeretnénk kategorizálni, akkor annyi, hogy ez tiszta amerika: blues, jazz, soul, funky, rock és egy jó adag, a szó legnemesebb értelmében vett pop.
Itt szó szerint örömzene folyik, ezt az elcsépelt kifejezést sok helyen lehet olvasni, de itt és most kérek mindenkit, értse szó szerint: a gitárszólók, az egymásra épülő ének-és vokáltémák, a finoman megütött dobfillek mind az ember bőre alá kúsznak. A muzikalitás legmagasabb szintje, amit Marci és az egyéjszakás zenekari társak prezentálnak. Ez a muzsika egyből a bőr alá kúszik. Nyilván a hangszerelés, a keverés is csillagos ötös felett van százezerrel. Ez a sound nem modern, hanem örökérvényű -a csilingelő gitárok, a belesüppedős szőnyeg érzetet keltő billentyűk, az ütőhangszerek, és minden más díszítő elem tökéletesen a helyén van. Mind a zenészek, mind a hangmérnöki munkát végző munkatársak tökéletes munkát végeztek -erről a részről csak szuperlatívuszokban lehet beszélni.
A mondanivaló már kicsit véleményesebb: Marciban mindig volt egy jó értelemben vett csibészség, ez most sincs másképp. A baj az, hogyha ez valamiféle férfiúi pánikkal párosul.
A lemez nyitánya, a provokatív címet viselő Jól csókolnak a milfek, és ezt folytatja az Az excsajom című tétel: bármennyire is csillagos ötös volt az élmény zeneileg, itt én majdnem kikapcsoltam ezt a lemezt. Eltartott kisujjas belpesti szexizmus, és sajnos tipikusnak mondható maszkulin életközepi válság. Tény, hogy a szöveg önazonos, az élethelyzetek is „hihetőek”, mégis minden őszinteség ellenére cringe az összhatás.
Szerencsére a harmadik dal, az Indiánfejes szintén az öregedés témát dolgozza fel, de egyfajta jó szándékú tanítás, értelmiségi utalások és némi istenkeresés háromszöge ez, sokkal szimpatikusabb és jóval kevésbé kellemetlen, mint a nyitány.
A Cigánymessiás aztán olyan latin/jazz keverék – roma folk elemekkel -ami már a világzene határát súrolja.
A Bé nem is dal, inkább valamiféle slam poetry zenei aláfestéssel -az ember azt várná, hogy kilóg a lemezről, de nem. Abszolút itt a helye és a szerepe.
A Hiányzol már egy patetikus keserédes szerelmes dal – itt kibújik a szög a zsákból, hogy a kezdéskor „megismert” alfahímnek is vajból van a szíve, és rózsaszín az egész.
A Szigorú Lazaság című dalban a szöveg megint hibádzik: egy idősödő zenész kínosan próbál fiatalos lenni, és szlengeket használni -de nagyon nem áll jól neki.
A Szeretni még tudok szintén a szerelem és az elmúlás témakörét dolgozza fel, bevallom őszintén, nálam ez is mellément, pedig Maja, mint duettpartner csodálatosan énekel.
Összebújócska -mondjam? Tiniszerelem érzet, most Eliza a partner. A szöveg lehetne Wellhello vagy Soilwave -csak ezeknek a zenekaroknak a tagjai jóval fiatalabbak, és jól áll nekik a csajozós/szerelmes szöveg. Ez egy kellemes kis bújós dal, de lehet jobb lett volna odaadni egy feltörekvő előadónak…
A legjobb gitáros a városban Woody Allen magyar hangja, kellemesen húzós laza rock, egy jópofa Jimi Hendrix gaggel.
Mi gyógyítja meg: újra lassú, „világmegváltós” dal, kicsit olyan boomeres kesergés.
Két akusztikus tétel, az Eper, zöld tea, menta, és az Egy rozoga ház zárja a lemezt. Kedves, hallgatható dalok ezek, kicsit a mindennapok magányára reflektál.
A szövegekben sokszor köszön vissza az általános műveltség, és a popkult utalások. Ami tök jó, de azért érződik, hogy a szerző a ’90-es évekből táplálkozik – van itt Kosztolányi, meg Kill Bill, de még véletlenül sincs Stranger Things vagy Tinédszerek vonatkozás. Nehéz eldönteni, hogy ez kíméletlenül, vagy kínosan őszinte lírikus tartalmakat szül. Az tudható, hogy ez egyfajta ösztön dalcsokor, de lehet ezen a részén kicsit érdemes lett volna dolgozni …bár tény, hogy nem ezen múlik a szerző egzisztenciája, így lehet, hogy minden mindegy …nekem mindenesetre néhol too much volt, emiatt 10/7.