A Texas Hippie Coalition (röviden: THC, azaz a marihuána hatóanyaga) immár nyolcadik alkalommal tölti meg fegyverét és vesz célba bennünket Gunsmoke című albumával, alig másfél évvel az előző, egészen jól sikerült The Name Lives On után. Nyilván kockázatos is lehetne ez a sietség, ha nem lenne tele a tár jófajta lőszerekkel és nem bíznának benne, hogy a lövések tényleg a cél közepébe találnának.
Ahogy a banda meséli, a dalírási folyamat azzal kezdődött, hogy a csapat egy hónapra összebútorozott, majd Dallasban, illetve az észak-oklahomai Bell Labs-ban folytatták a felvételek készítését Trent Bell producerrel, aki ebben a projectben az új fiú. A végeredmény pedig a banda leghitelesebb hangzással bíró albuma lett, amely visszarepít minket a korai évekbe, ahol megalkották saját jellegzetes stílusukat, a büszkén „red dirt metal”-nak nevezett első albumaikat. Ahogy Big Dad Ritch énekes magyarázza: „Trent megengedte, hogy a lehető legtöbbet tegyem bele magamból az albumba. Ez hasonló volt az első két lemezünkhöz, amikor még én voltam az igazi kapitány. Ezek a lemezek kevésbé voltak csiszoltak, szóval visszatértünk ahhoz a nyerseséghez, ami ott volt a kezdetekkor.”
A hitelesség kapcsán pedig kétség sem merülhet fel, a zenészek ezúttal is a country és a southern rock speciális fűszerezésével éneklik meg a western életérzés iránti szenvedélyüket. „Mindig is western srác voltam” – erősítette meg Ritch. „John Wayne az egyik szuperhősöm. A Gunsmoke pedig azt jelenti, hogy mindig azt látod, amit képviselek. Így élek.” De a Gunsmoke-nak más jellegzetessége is akad, ez pedig a hihetetlenül kövér hangzás, ami kihívás még a hangszóróknak is, különösen a basszustartományban. Ez az elegy alkotja az egykor „red dirt metal”-nak elnevezett stílust, bár a hard rock elemeit is szívesen alkalmazták ezúttal is a csapat tagjai.
Kemény kezdés a Deadman. Pisztolylövésre hajazó dobütések, majd az „Attention please!” felszólítás és a szaggatott, majdhogynem ideges dalszerkesztés erős feszültség alá helyez minket, amit még a kiváló szóló a legvégén sem képes oldani. Amolyan párbaj előtti beszélgetés, ahol a szöveg is magáért beszél: „A legalantasabb átokfajzat vagyok, Texasból jövök.”
Az egyszerűségében nagyszerű, groove témás Baptized In The Mud szintén erős „önéletrajzi” motívumokkal telített dal, amolyan középtempós, Black Label Society-re hajazó fejrázós, azzal a különbséggel, hogy ennyire erős és kompakt dalt tőlük nem ismerek… Jól érvényesül itt Big Dad Ritch markáns, whiskey-ben és füstben és bűnben edzett orgánuma.
A Bones Jones a vadulós riffeléssel egy „helyi törvényes és élelmes vállalkozóról” szóló történet, szintén egy erős, groove-okkal teli, színes énekstílusokkal operáló szám, de ennyi zaklatottság után érkezik is egy kis pihenés a She’s Like A Song-gal. A törvényen kívüli galeri gyengéd oldalának bemutatása ezúttal is lágy gitárokkal, de szilárd ütemre és epikus kórussal szárnyal, miközben Ritch azt énekli: „She’s like a song for me, a lovely harmony, a sweet melody”, a bikamód dühöngő hang ezúttal is speciálisan mutatja ki érzelmeit. Jól esik!
Természetesebb megnyilvánulás tőlük azért a Droppin’ Bombs vaskos, motoros cucca azzal a megnyerő refrénnel, majd a címadó Gunsmoke, ami meg akusztikus-menetelősből vált málházósba, majd vissza és szerintem itt is telitalálat a szóló, ahogy a refrén is: „Füvet és szeszt árulok a városi svindlereknek, és gyorsabban eljuttatlak oda, és mint egy fegyver… úgy füstölgök.”
Motoros téma hozza meg a csúcspontot, az Eat Crow esetében megállapíthatjuk, hogy sikerült emelni az eddig sem alacsony színvonalon, mind szövegben, mind a dalszerkesztésben és hangszerelésben talán ez a legjobb dal minden tekintetben az albumon. Bluesban erős klasszikus lesz a banda történetében.
A Million Man Army és a Test Positive esetében folytatódik a középtempós döngölés, míg az előbbiben kiváló szóló, az utóbbiban az tetszik, hogy kiválóan működik a zene és ének összhangja.
A THC country-western gyökerének esszenciája a levezető I’m Gettin’ High, egy kilégzés a fej- és nyaktorna végeztével. A laza akusztikus gitár párosítva a vidéki élet költészetével meg egy elfüstölt gitárszólóval, igazi délvidéki hangulatban fogant szerzemény, amolyan jellemző életérzés.
Figyelemre érdemes egyébként, hogy az erre a lemezre is érvényes a megállapítás, miszerint kiváló hangzású, jó dalok gyűjteménye, álláspontom szerint a kettővel előtti, High In The Saddle (2019) című, számomra etalon szintű albummal vette kezdetét. Azt megelőzően azért volt két, „hogyismondjam” nem annyira emlékezetes alakítása a zenekarnak, azonban ott és akkor valami nagyon összeállt és azóta működik is rendesen, hozzák az etalontól el nem térő szintet. Ebben azért nem kis szerepe volt az ekkor csatlakozott, a szintén kiváló Anti Mortem-ből érkező Romo fivéreknek, Rado basszernek és Nevada gitárosnak, akik emlékezetes teljesítményükkel lendületet és biztos zenei alapot adtak ismét a zenekarnak. A Joey Mandigo által biztosított mennydörgő alapok és a Cord Pool gitáros iderittyentett ízes szólók kiegészítve Big Dad Ritch jellegzetes, rekedtes énekével együtt azért különleges és egyedi eredményt produkáltak ezúttal is, egy vidéki lendülettel és rengeteg texasi finomsággal töltött, napszívta és pirította dalcsokrot tettek elénk az asztalra.
Töltsünk tehát egy jó italt, emeljük fel az öklünket és széles mosollyal üdvözöljük együtt a THC legújabb csapását, mert ők valahogy mindig megérzik és tudják, hogy mit kell ahhoz tenni, hogy a muzsikájukat hallgatva jól érezzük magunkat. Let me see your dirty finger in the air!
9+1 🙂