Devoid: Culture War
A fojtogatóan ismerős, kelet-közép-európai „posványban” sajnos ritkán születik valami, ami nemcsak sírva vígad, hanem ténylegesen az asztalra csap. A győri Devoid pontosan ezt teszi: a Culture War nem egy szimpla death lemez, hanem egy kíméletlen látlelet a korunkról, tálalva egy olyan 30 perces dühterápia képében, ami után a fal adja a másikat. A srácok az elmúlt években rendkívül tudatosan építkeztek. Nem akartak egyből „világsztárok” lenni a garázsból, inkább módszeresen, tégláról téglára húzták fel azt a falat, amit most ránk döntenek. Itt már nincsenek felesleges mócsingok, csak a sűrített agresszió és azok a fogós groove-ok, amikre még a legvaskalaposabb, „régisulis”, iszapszemű death arcok is elismerően bólogatnak a sörük felett. Ami igazán kiemeli a produkciót a hazai „jó lesz az úgy” mentalitásból az az, hogy olyan minőségű, ami (szokás mondani) nyugaton is megállná a helyét. Itt nem a sufnituning uralkodik: például Pencs Tamás olyan patent hangzással támogatta meg a dalokat, ami bátran odatehető bármelyik külföldi nagyágyú mellé. Ehhez társul a vizuális világ: a klipek és a külcsín is azt az igényességet tükrözi, ami nálunk sajnos még mindig fehér holló. A borító ismét Waldmann Bogi munkáját dicséri, akinek sikerült vizuálisan is megfognia azt a komor, sötét hangulatot, ami a lemez minden másodpercéből árad.
A New Religion (Hate) intro/dal egy zaklatott és baljós szösszenet, ami jól megadja az album alaphangulatát. A címadó Culture War egy igazi death sláger zseniális gitárszólóval, mégis úgy tapos az iszapos sárba, mint egy tankhadosztály, Szilárd pedig megvadult medveként üvölti végig a nótát, hozzátenném az egész albumot is. A harmadik It Behind némileg death n’roll lüktetéssel indul, de már nagyon hamar átvált mészárszékbe és tovább nyomja a fejünket a présgép alá. D.C.S.R. az egyik kedvencem az egész lemezről, olyan skandináv nagyágyúk jutnak róla az eszembe, mint az At The Gates szólókkal, dalszerkezettel, de még Waldmann úr is néhol szegény Tompa-t idézi. Kiváló darab és imádnám, ha e felé mozdulnának el jobban. The Flame egyébként szintén határozottan ezen a vonalon mozog, egy patent akusztikus bevezető után egy málházós, ólom súlyú, betonozos főriffel, amit megtámogatnak az egész lemez legjobb szólóbetéteivel. Short Minute az egész lemez legmetalcoreosabb dala, szinte már tiszta HC, annak is a legbrutálabb vonaláról, de jól áll a csapatnak. Hold On Tight a zenekar egy újabb arca, vészjósló és rideg hangulatú, Szilárd ebben a nótában hozza talán a legjobb teljesítményt, ezerhangon üvölt, acsarkodik és ezért minden elénekelt szavát el is hiszed. Begging For Love egy groovesabb, némileg modernebb metalcoresabb darab, de a szólók miatt határozottan klasszikus death metalos élű szám. A magyar nyelvű Az apátia luxusa némi atmoszférikus zongorával kezdi el a dalt, amit egy zseni ikergitáros hősködés épít fel egy fájóan okos és aktuális dalszöveggel. A nótában közreműködik a komplett No Martyr Collective, ami még ebből az egységesen kiváló albumból is magasan kiemeli ezt a dalt. MMXII úgy zárja le ezt a lemezt, ahogyan egy ilyen súlyú és tematikájú album esetén el is várható. A sötét és egyben atmoszférikus és lírai kicsit talán a késői NIN dolgaira hajaz.
A fanyalgók mondhatnák, hogy ‘csak’ harminc perc az egész album, de legyünk őszinték: ebben az intenzitásban több már maradandó hallás- és idegrendszeri károsodást okozna, a napi sokkot meg inkább hagyjuk meg az esti híradónak. Külön pikantériája a dolognak, hogy miközben a szövegek a társadalmi apátiát és a kulturális hanyatlást ostorozzák, maga a produkció a legékesebb cáfolata annak, hogy a Kárpát-medencében ne lehetne világszínvonalat alkotni. Nincs maszatolás, nincs megúszós töltelék, csak a vegytiszta, koncentrált agresszió, ami úgy gázol át a hallgatón, hogy az ember a végén még meg is köszöni. Waldmann Szilárd és csapata nem feltalálni akarta a spanyolviaszt a death metallal, csak éppen megmutatták, hogyan kell azt úgy égetni, hogy mindenkinek fájjon, akinek fájnia kell. A lemez egyetlen valódi „hibája”, hogy túlságosan is éles tükröt tart. Nem kényelmes hallgatnivaló, nem háttérzene a vasárnapi húsleveshez (hacsak nem a kellemetlen rokonság gyors elüldözése a cél), viszont kötelező darab mindenkinek, aki szerint a metalnak még mindig van tétje és éle napjainkban. Erős, érett, és fájdalmasan aktuális anyag, ami után a csend fülsüketítőbb, mint valaha…
10/9,5