Ismeritek azt az érzést, amikor rátok tör a vágy, hogy szeretnétek egy estére újra tinédzserek lenni? Újra átélni a gondtalan bulizást, olyan koncertekre menni, amilyenekre ma már nem is tudnátok? Nyilván igen. Nos, bennem ez az érzés az elmúlt egy évben valamiért hatványozottan erősödik, ami maga után vonja azt, ha van olyan esemény, ami megadhatja ezt az érzést, akkor bizony igyekszem ott lenni! Nem vagyok a párás szemű nosztalgia legjobb barátja, sőt, a kóros múltidézgetést sem igazán kedvelem, néha igenis érzem, hogy kell ez, nekem is. A Cross Borns számomra mindig is egy nagyon fontos zenekar volt, akikkel az évek alatt ráadásul kialakult egy nagyon jó barátság is, az úgymond fantasy metalhoz való viszonyom és sok szempontból a világlátásom, emberi kapcsolataim is meghatározták. Több ifjúkori barátságomat köszönhetem nekik. Így amikor pár éve a Cross Borns visszatért, majd megcsinálta az A londoni rém című lemezét, bíztam benne, ismét aktívabb időszak következik a csapatnál, de sajnos újra passzívnak mondható évek következtek. Aztán megláttam, ismét színpadra lép a csapat, nem lehetett kétséges: Ott leszek!
Igyekeztünk már kapunyitásra megérkezni, legyen idő a sok régi baráttal asszimilálódni, élvezni kicsit a Roxxy Music hangulatát. Ez a tatabányai klub az egyik kedvenc helyem az országban, még amikor aktívan csináltuk a Sportalsót, akkor is mindig azt mondtam: Ilyen helyet szeretnék egyszer, mint a Roxxy. A klub tulaja és az egész személyzet ugyanolyan példaértékű csapat, akikre mindig csak szuperlatívuszokban tudok és szoktam hivatkozni.
Emellett az is fontos volt, hogy meg akartam nézni a Subverterst is, ami a Cross Borns gityós Szrogh Atesz másik zenekara. Atesz zeneiségét mindig csodáltam, hogy a CB világa mellett remekül megfél a másik nagy kedvencem, a Dirty Dogs és emellé jött ez a csapat. Az elszállós, bátran progosnak mondható muzsika remek atmoszférát teremtett és bár a társaság határozottan nem értett velem egyet, nekem nagyon hiányzik belőle egy jó énekes. Természetesen így is teljes értékű volt a koncert, végig lekötötte a figyelmem, az pedig kiemelten tetszett, hogy egyértelműen lejött a tagságról, ez elsősorban örömzenélés. Ha pedig ebből az aspektusból vizsgálom a kérdést, érthető, miért nincsen benne ének, sőt, lehet, tényleg nem hiányzik az összképből.
A Cross Borns különleges estét ígért, ennek pedig maradéktalanul eleget is tettek. Nettó 2,5 óra muzsika, hibátlan megszólalás, egyáltalán nem biztonsági játék setlisttel. 17 dal, szinte minden korszakból válogatva, nyilván a klasszikusabb lemezekre helyezve a hangsúlyt. Már eleve az intro után berobban In Time Of War alatt rázott a hideg, egyfajta gyermekkori extázisba torkolló örömöt éreztem és nem bírtam ki, hogy ne üvöltsem teli torokból a szöveget. Nézzetek hülyének, de úgy voltam vele, ha ennyi volt az este, már elégedett vagyok, mehetünk haza! Aztán jött az elmaradhatatlan A varázslat mestere és újra csak azt éreztem és azt ismételgettem, igen, ez az, pontosan olyan, mint anno a Metal Milleniumon! A Legend Of The Four Rings lemez kapcsán mindig elcsodálkozom, mennyire szeretem. Ezen az estén ez jutott eszembe, mikor belecsaptak az I Know That Pain Exists-be. Utána napokig ez a lemez pörgött otthon a deckben, mert előszedtem a régi kazettámat. Utána jött az első Gyűrűk Ura-blokk, méghozzá a Hármasban az úton/Tőr a sötétben/Khazad Dúm trióval. Itt mondtam először azt, hogy ez az alkalmi kibővített felállás, a plusz énekesekkel annyira, de annyira jó, mostantól mindig ilyet akarok! Ugyan ez nem a nosztalgiafaktor része, de elképesztően sokat ad az összképhez és olyan profi „gépezetté” varázsolja a Cross Borns, amilyenné egy igazságos világban organikusan is válnia kellett volna. Az Elfsongból és az Eclipse Of The Sunból ismert Szöllősi Dani remekül egészítette ki Somlói Fecát sokszor, a mellé becsatlakozó Balázs és Atesy páros pedig ezt még megerősítették vokálokban. Kérem, ilyen, amikor komolyan vesznek egy (majdnem) jubileumot!
A korai idők klasszikusai mellett A londoni rémről is felcsendült öt dal, amit innen is külön üdvözlök! A jelek útvesztőjében és Az üreg mélyén remekül simult a régről megszokott tételek közé, amit az is bizonyít, hogy az e két dal után beszúrt, szintén Legend Of The Four Rings lemezes Dawn Oath csak angol nyelvű szövege miatt lógott ki közülük. Aztán persze visszatértünk a Kalandozás Középföldén lemezhez, méghozzá a majd 20 éve nem játszott A Gyűrűk Ura tétellel. Konkrétan jött a libabőr, a könnyek a szemembe, minden, ami ilyenkor kell. Tökéletes pillanatok voltak. A Minas Thirith újra felkorbácsolta a harci kedvet, A Vadászatot pedig szerintem még a székek és az asztalok is énekelték, akkora kórus volt. Itt azt hittem, ezt már nem lehet fokozni, de Feca bekonferálta az Álomföld talán legjobb tételét, a Leonardo álmát és ott már úgy voltam, hogy kész, innen nincs feljebb. A bátrak diadala már tényleg csak jutalomjáték volt. Ám még mindig nem volt vége! Hiszen a versenynek, amit a zenekar hirdetett, volt egy győztese is! Atesy, akinek járt a maga pillanata! Amikor a végén másodszor is elnyomták a Vadászatot, a zenekar felhívását megnyerő Atesyvel a mikrofonnál, szerintem még a lámpák is énekeltek, olyan kórus volt! E-L-K-É-P-E-S-Z-T-Ő volt!
Hogy egy kis nyelvi mókázással éljek, ez egy rég várt ünnepély volt, aminek folytatására remélem, nem kell majd ennyit várni. Ez évente egyszer legalább kell, főleg, mert akkor, ott, hála nekik, újra 15 éves voltam. És mivel ezt a cikket még akkor, frissiben írtam, most csak kiegészítettem, így már tudom, nem kell annyit várni, hiszen a zenekar április 20-án fellép Székesfehérváron! Részletek ITT! És persze, ha kémeim nem hazudtak, a Tesla akták is készülnek…
