Mindig nagy öröm számomra, amikor érkezik hozzánk egy jó nevekből álló metalcore/deathcore turné. Nem is volt kérdés a részvételem.
Nem igyekeztem most annyira korán érkezni, olyan jó 25 perccel kapunyitás előtt értem oda, de így is az első 10 ember között voltam, és nem árulok el nagy titkot rögtön a cikk elején, igencsak szellősen és kényelmesen állhatott egész este mindenki.
Nyitásként a 2014-ben alapult brit, magát metalcoreként definiáló Heriot érkezett. Nem hallgattam meg az eddig megjelent anyagaikat, viszont az élőben hallottak alapján én csak nagy jóindulattal hívnám metalcorenak. Coreos és néha nu metalos jegyek megbújnak ugyan némely számukban, de a karcos női és a mély férfi hörgés párosa, illetve az agresszív dob plusz a pincéig lehangolt gitárok kombinációja inkább emlékeztet egy modernebb death metal bandára.
Ismerős lehet sokaknak a banda, hiszen tavaly ők nyitottak a Sleep Token, Architects bulin a Budapest Parkban, szóval a nagy közönség előtt való játék adott nekik egy kellő tapasztalatot, hogy itt már ilyen korai időben is fel tudják fokozni a hangulatot. Második soros circle pittel nem sűrűn találkozni, néhány jó kondiban lévő boldogon futkározott a 6 szám alatt, mely főként a szeptember végén megjelenő Devoured by the Mouth of Hell albumról került elő.
Folyamatosan ismert bandák előtt nyitottak az utóbbi pár évben és több fesztivált is megjártak. Van bennük potenciál, bármi lehet belőlük, nem árt odafigyelni rájuk!
A soron következő amerikai Darkest Hour már inkább sorolható az a metalcore stílusába. Az 1995-ben alapított csapat a New Wave of American Metal egyik áttörő tagja. Hangzásuk a 80-as évek hardcore punkjától egészen a melodikus death metalig terjed. A HC-s, punkos energia az előadásból is áradt. A rövid 7 számos setlist tényleg csak egy szösszenetnyi bemelegítésre volt elég. Talán épp emiatt is sikerült ilyen örökmozgóként mindent beleadni a tagoknak. Külön kiemelendő Mike Schleibaum gitáros, aki minden eddig általam átélt koncerten, úgy játszott mintha az lenne számára az utolsó. Hatalmas forma, aki egyszer látta nem fogja egy könnyen elfelejteni az arcát és az előadásmódját. Bár a nagy mennyiségű jókedv láthatóan nem természetesen belülről fakad, hanem egyéb külsős termékek beviteléből, de hát ő komolyan veszi a metal életérzést.
Velük mindig olyan szeretlek is, meg nem is viszonyban voltam. Többször is láttam már őket, de mindig a véletlen hozta így. Vannak olyan számaik, amiket kifejezetten kedvelek, de ezek nehezen kerülnek be egy ilyen rövid játékidőbe, emellett a set közel felét a februárban megjelent Perpetual Terminal tette ki. Lényeg, ami lényeg ezt most annyira nem éltem, de ez nem a banda hibája, ők mindent beleadtak.
Az angol, Josh Middleton által vezényelt Sylosis nem sűrűn fordul meg kis hazánkban. Kutatásaim eredményeként csak egy 2009-es Dürer Kertes fellépést találtam ezt megelőzően, így érthető, hogy ki volt már éhezve rájuk a közönség.
Legutóbbi A Sign of Thing to Come tavaly jelent meg és nálam könnyen az év legjobb albumai közé tartozott. Ráadásként ebben az évben is kaptunk tőlük egy 5 számos EP-t meglepetésbe, szóval elég termékeny mostanság a csapat. Ez a frissesség és energia, ami a legutóbbi kiadványokat jellemzi az est fellépésén is érződött. Látni mindenkin a motivációt, hogy talán most élvezik legjobban azt, amit csinálnak. Én nagyon szeretem, sőt kimerem jelenteni, a kedvenc lemezem a debütáló Conclusion of an Age 2008-ból, ami még inkább a trash vonalat követte egy kis melodic metalcore fűszerrel meghintve. Annyira átjött ez a rövid időszak a bandánál, hogy az utána következő kiadványok nem is fogtak meg egészen 2020-ig, a Cycle of Suffering megjelenéséig. A most már modern metalként titulálható zenekar az utóbbi 4 évben olyan stíluson belüli slágereket gyártott, amiket szégyen lett volna nem az élő közönség elé vinni. A 9 számos műsorból 7 ebből az érából került elő, ami nem okozott meglepetést, hisz biztosan sok új rajongót szereztek ezekkel a remekbeszabott művekkel.
Az est legjobb perfomance-ért járó nem létező díjat ők nyerték. Elvárások nélkül mentem megnézni őket, majd a koncert végén úgy kellett az állam a földről felszedni. Ehhez hasonló energetikus játékot manapság egyre ritkábban látni, főleg egy lassan a pályafutásuk 20. évfordulóján járó zenekarnál.
Kihagyott ziccer, hogy Debbie Gough a Heriot-ból nem társult a porondon a The Path-nál, ha már egy turnén szerepelnek.
Mindenesetre mihamarabbi visszatérést kívánok, akár headlinerként egy hasonlóan erős csomagban.
A 30 perc pihenő szükséges is volt három ilyen előadás után, de a fő attrakció még hátra van.
Szinte haza jár Magyarországra a Fit For An Autopsy. A 2008-ban alapult amerikai deathcore banda a 2011-es debütáló The Process of Human Extermination óta 2 évente gyártja a jobbnál jobb albumokat (kivéve 2022-ben az Oh What the Future Holds, amire 3 évet vártunk). Ezekben az albumokban az a pláne, hogy teljesen mindegy melyiket hallgatjuk egyszerűen nincs rajtuk rossz dal. Mindegyik egységesen tökéletes, tele „koncerten megőrülős” darabokkal, amik, ha kimaradnak valaki biztos felháborodik, de lehetetlen minden kötelező darabot előadni, arra kéne egy legalább 3 órás műsoridő.
A mai estére 12 számos setlistet hoztak, mely gerincét a legutóbbi két lemez szolgáltatta. Természetesen felcsendült az októberi The Nothing That Is legerősebb, az idei toplisták egyik állandó tétele a Savior Of None/Ashes Of All és a tőlük megszokott masszív gitártémákkal teletűzdelt új koncerthimnusz a Hostage is. A 2017 előtti korszakból semmi sem hangzott el, de mielőtt bárki felizgatná magát, nyugalom, Far From Heaven és Two Towers nélkül nincs FFAA koncert, így a közönség egy emberként énekelhette a refréneket Joseph Badolato-t kisegítve.
Miért lenne szükség az egyik legmeghatározóbb, legmarkánsabb hangú deathcore énekesnek segítségre? Úgy a harmadik dal környéken Joe az első nagyobb beszéde közben megemlítette, hogy kissé beteg. Nem volt szembetűnő, amíg nem mondta én észre se vettem rajta, a hangja ugyanolyan erőteljes és tiszta volt. De látszott rajta a koncert felénél, hogy borzasztóan van. Egyre többet vonult hátra inni és köhögni, kipirosodott orral és sápadt arccal tért vissza. Szörnyű volt így látni, viszont ilyen tiszteletreméltó tettet a mai világban egyre kevesebb előadótól látunk. Nem elég, hogy nem mondta le az eseményt 1-2 nappal előtte, de az előadásán se hallatszott semmi, nem kímélte a torkát, mindent visszaadott úgy, ahogy azt már korábban hallhattunk felvételen és élőben. Mások sokkal kisebb problémákkal mondanak le csípőből koncerteket, de a Fit For An Autopsy láthatóan megbecsüli a közönségét. Respect!
A banda többi tagja hozta a kötelezőt, mozogtak eleget Badolato helyett is. Patrick Sheridan, Tim Howley és Peter Spinazola gitárosok feltűntek a színpad minden részén, és két komolyabb téma között volt idejük viccelődni is egymással. Josean Orta pedig a dobok mögött hozta játszi könnyedséggel, igazi profizmussal a pusztító beateket.
Jobbulást kívánok Joe, és mindenki így érez, aki ott volt ezen az estén!