A sikeres zenekarok életében eljön az a pont, amikor már nem az a kérdés, hogy mit tud még hozzátenni vagy hogyan tud megújulni hanem, hogy hogyan tud önazonos lenni, anélkül, hogy túltolná, vagy unalmassá válna. A Clawfinger esetében szerencsére szó sincs unalomról. A Before We All Die minden szempontból egy átgondolt, kifejezetten tudatos lemez. Nem akar harsányabb, vagy extrémebb lenni a korábbiaknál, talán inkább feszesebb és fókuszáltabb. Ezek a svéd fickók 1989 óta zenélnek ugyanolyan töretlen és elsöprő lendülettel. A koncertjeik minden egyes alkalommal fergeteges hurrikánként csapnak le a közönségre. Az egész zenekar valami olyan mozgásban lévő energiaforrás, hogy ha a közelébe kerülsz, beszippant, megforgat, aztán egy olyan lendülettel enged el, hogy pörögsz még egy hétig. Én igyekszem minden ilyen alkalomra személyesen benevezni és megélni ezeket a pillanatokat. Legutóbb nyáron a Tábor fesztiválon volt szerencsém hozzájuk, ahol sikerült bezsebelnem egy közös fotót és egy ölelést is Zak Tell-től. Legutóbb 2007-ben adtak ki új lemezt Life Will Kill You címmel. Bár a Clawfinger legsikeresebb albuma a statisztikák szerint a Deaf Dumb Blind, nekem a személyes kedvencem mégis a Zeros & Heroes album. Valahol arra számítottam, hogy a Before We All Die majd meg akar győzni arról, hogy jobb az eddigi albumoknál, hogy tud újat mutatni, de tévedtem. Senkit nem akar meggyőzni. A Before We All Die csak erőteljesen jelen van és szimplán közli szavak nélkül, hogy itt a helye.
Az egész album olyan, mintha lenne benne egy kontroll, ami végig fenntartja a feszültséget, de nem robban. A riffek a helyükön vannak, de nem cikáznak, a dalok nem akarnak lenyűgözni senkit, magabiztosan haladnak előre. Egyszerűen csak az arcunkba tolják a világ hibáit. Tetszik, vagy nem, ez van. Széteső társadalmakról, ökológiai összeomlásról, képmutatásról és a politikát átszövő hazugságokról szólnak. A tempók leginkább középen maradnak, bár ez nem lágyítja a dalokat, inkább koncentrálja azt az agresszív feszültséget, amit végig érezni lehet. Olyan, mint a legutóbbi koncert, semmi fakszni, az egyetlen díszlet a molinó volt, de amikor megszólal a zenekar a mellkasodban érzed a zenét és a robbanásra kész végletekig sűrített energiát. Nem kell ide semmi parasztvakítás, ez a zenekar maga a nyers varázslat.
A nyitó Scum rögtön elénk tárja ezt az attitűdöt: súlyos, nyers, szögletes ritmusok, semmi cukormáz. Olyan, mintha a dal szinte egy helyben toporogna, de közben van egy olyan érzésed, mint amikor valaki csak a fogai között sziszeg, nem emeli fel a hangját, mégis érzed, hogy ebből bizony baj lesz.
A Big Brother már lényegesebben árnyaltabb hangszerelést kap. Bejönnek a képbe elektronikus elemek, egyértelműen ott vannak, de nem veszik át az uralmat, inkább hideg, kimért, mechanikus lüktetést adnak a dalnak. Zak Tell hangja is inkább belesimul a ritmusba. Az egész albumra jellemző visszafogott, de tudatos dinamika érezhető itt is, mintha csak az lenne a cél, hogy végig fenntartsák a feszültséget.
A Tear You Down és az Environmental Patients mondhatjuk, hogy tipikus Clawfinger nóta, direktebb struktúrák, több fizikai erő. Itt mutatkozik meg leginkább, hogy ez a zenekar még mindig tudja és nagyon érti, hogy lehet egyszerű eszközökkel nagy hatást elérni. Nincs túlagyalás, nincs sallang, csak az a nyers erő, ami mindig is jellemezte az zenekart és persze ott vannak a régóta működő alapok.
A Perfect Day az album legmeglepőbb dala, egy olyan zenei pillanat, ahol azt hiszed, hogy vehetsz egy kis levegőt, de ez a furcsán idilli, szinte monotonnak mondható dal inkább csak teret csinál. Olyan, mintha tudatosan itt engedne kicsit a feszültség, hogy aztán a végén újra kegyetlenül lecsaphasson, akárcsak a valóság egy csodálatos álom után.
A Fucking Disgrace elején hallható, country-s gitármotívum egy pillanatra elbizonytalanít, hogy mit is hallgatsz, de mire feleszmélsz, azonnal szét is zúzza a kérdést az ismerős rideg, ipari hangzás. A fejedben pedig elindulnak a fogaskerekek és elgondolkodsz a dalszövegen, mi van ha a saját döntéseimet hozom meg, és abbahagyom, hogy kedves legyek.
„If I make my own choices and stop being nice…”
Az album záró és címadó dalától ne várj nagy finálét, a Before We All Die nem egy robbanás, és nincs katarzis. A hangszerelés végig fegyelmezett marad, ez a dal csak lezár, nem harsog, inkább rád nehezedik és vár hogy értelmezd a mondanivalóját és azt a mérhetetlen profizmust, amivel készült.
A dalszövegek továbbra is nyersek, de kevesebbet magyaráznak, többet hagynak a fantáziádra, nem akarnak vitatkozni és meggyőzni sem. Ez a fajta visszafogottság, ami az egész albumot jellemzi a tökéletesen jelen van a dalszövegekben is. Tényeket közöl. Nincs vita, vagy bizonyítási kényszer, nem erőltet rád semmit, csak felnyitja a szemed; Nézz körül ember! A társadalomkritika, az emberi képmutatás és a felelősség kérdései mindvégig ott vannak, de határozottan jelen van a zenekarra jellemző düh és irónia.
Azt hiszem a Before We All Die ereje pont abban rejlik, hogy nem akar meggyőzni, és pont ettől meggyőző, nem erőlködik, nem akar azonnal hatni, csak határozottan jelen van, elmondja, amit akar és rajtad múlik mennyire figyelsz rá.
10/10