A Barba Negra Red Stage adott otthont az év egyik legjobban várt progresszív rockzenei eseményének. A BEAT névre keresztelt szupergroup azért érkezett hazánkba, hogy egyetlen este erejéig felelevenítse a King Crimson korszakalkotó, 80-as évekbeli trilógiáját. A Discipline, a Beat és a Three of a Perfect Pair albumok anyaga kelt új életre olyan virtuózok tolmácsolásában, akik maguk is formálták, és a mai napig formálják a rock történelmét. Aki ott volt a sátorban, pontosan tudta, hogy jelen esetben nem egy egyszerű tribute produkcióról beszélünk, hanem egy igazi avantgárd zenei utazásról, a lehető legautentikusabban prezentálva. A színpadon az eredeti tagok, Adrian Belew és Tony Levin mellett két másik élő legenda állt: a gitárvirtuóz Steve Vai és a Tool zseniális dobosa, Danny Carey. Ez a felállás már előzetesen is garancia volt arra, hogy a komplex és a híresen bonyolult, jazzbe hajló zenei ördöglakatok precízen és súlyosan szólaljanak meg.
Nincs szükség monumentális látványelemekre, felesleges színpadi sallangokra vagy teátrális felvezetésekre ott, ahol a zene önmagáért beszél. Tegnap este ez a négy zenei géniusz minden különösebb fakszni nélkül egyszerűen felsétált a színpadra, kézbe vette a hangszereit, és azonnal belekezdett a varázslatba. És ebben a szóban, hogy varázslat, nincs semmi túlzás. Bár ezek az urak egyenként, a saját jogukon is élő legendák, de amit itt a King Crimson 80-as évekbeli, rendkívül rétegzett dalaival műveltek, arra nehéz méltó szavakat találni. Danny Careyről eddig is tudtuk, hogy nem evilági dobos, de amit tegnap este produkált, az még a Toolban megszokott, egyébként is emberfeletti játékához képest is agyelhagyóan zseniális volt. Úgy hozta a legnyakatekertebb ütemeket, hogy az egyszerre volt fizikailag letaglózó és végtelenül laza. Mellette Steve Vai hozta a tőle megszokott ragyogást, de egy egészen különleges, mélyen tiszteletreméltó formában. Egy klasszikus értelemben vett gitárhőstől ritkán látni ekkora alázatot. Vai egyetlen pillanatra sem akarta öncélúan magára vonni a figyelmet vagy túlragyogni a többieket, ehelyett elképesztő precizitással dolgozott alá a daloknak, miközben minden egyes megszólaló hangjából áradt a zsenialitása. A frontvonalban Adrian Belew utánozhatatlan, védjegyévé vált disszonáns gitárhangjai és kristálytiszta éneke azonnal ismerőssé tették a nótákat. Belew végtelenül közvetlen, folyamatosan mosolygós személyisége egyszerűen bearanyozta a színpadot. Az a fajta könnyedség, amivel ezeket a hihetetlenül nehéz témákat énekelte és gitározta egyszerre, igazi virtuozitásról tanúskodott. Ha pedig extra és megfejthetetlen csodát keresünk a tegnapi estében, az egyértelműen Tony Levin volt. Az úriember idén töltötte be a 80. életévét, de a színpadon látottak alapján maximum az 50-es évei közepén járónak tűnt. Akár a Chapman Sticket vette kézbe, aminek bátran kijelenthetjük, hogy nincs nála nagyobb tudora és megszólaltatója ezen a sárgolyón, akár a basszusgitár dörmögött a kezében, mint egy megfázott és berekedt medve, olyan szintű muzikalitást képviselt, ami előtt egyszerűen leolvadnak az ember reléi. Tony Levin játéka a tegnapi este legtisztább, leginkább felemelő része volt. Ez az előadás a közönségéből is a legszebb, legjobb reakciókat hozta ki. Mert bár mindenki tudta, milyen kaliberű zenészek állnak a színpadon, látni és hallani ezt a négyest ilyen tökéletes, vibráló egységben mégis letaglózó élmény volt. Nem egy száraz matekos bemutatót kaptunk, hanem egy lüktető, energiától duzzadó örömzenélést, ahol a színpadról áradt a közvetlenség, a zene és a zenélés imádata. A nézőtéren állandósult mosolyok, tátott szájak és ütemes bólogatások kísérték a zenei ördöglakatok kibontását.
A 80-as évek King Crimson-anyagai híresek arról, hogy nem éppen a klasszikus, rádióbarát formulákra épülnek. Éppen ezért volt egészen elképesztő látni és hallani, hogy még az ilyen végtelenül komplex, helyenként kifejezetten „őrült” zene mellett is léteznek igazi, tömegeket megmozgató slágerek. A Barba Negra közönsége nemcsak figyelte a zenészeket, de együtt is élt a produkcióval. Hatalmas ováció, tombolás és vastag közös éneklés fogadta a dallamos, lüktető Heartbeatet, amit szinte egy emberként skandált a terem, ahogy az Elephant Talk Belew-féle zseniális szövegelését és egyedi gitárhangjait is. Ugyanígy hatalmas együtténeklés kísérte a ritmikai labirintusnak beillő, hipnotikus Frame by Frame-et és a feszült, sodró lendületű, elementáris Thela Hun Ginjeetet is. Élmény volt megtapasztalni, hogy a legnyakatekertebb, leginkább agyelhagyott zenei témák is milyen elképesztő energiával működtek élőben. Semmi sem hatott száraz stúdiógyakorlatnak, a legbonyolultabb poliritmikus váltások és disszonáns futamok is organikus, hús-vér rockzenévé alakultak át a színpadon.
Külön bekezdést érdemel a helyszín és a hangzás kérdése, ami mellett egyszerűen nem mehetünk el szó nélkül. Gyakran hallani fanyalgó, kritikus hangokat a Barba Negra akusztikájával kapcsolatban, de tegnap este a Red Stage több mint jelesre vizsgázott. Sőt, bátran merem állítani, hogy az egyik legarányosabb, legtisztább hangzású koncert volt, amin az utóbbi időben részt vettem. Pedig lássuk be: egy ennyire rétegzett, ezer apró díszítésből álló, poliritmikus és komplex muzsikát élőben megszólaltatni, majd tisztán kikeverni a hangmérnökök legdurvább rémálma lehet. Tegnap este mégis minden hangszernek megvolt a maga saját tere, tisztasága és dinamikája, semmi sem veszett el a zajban. Szerintem ez a Barba Negrás hangzáskérdés egyébként is masszívan túl van lihegve a közvéleményben. Rengeteg koncerten fordultam már meg ezen a helyszínen, és gyakorlatilag mindegyik patentül, tisztán és dögösen szólt, a tegnapi este pedig végképp feltette az i-re a pontot.
Hatalmas köszönet jár a színpadon muzsikáló négy zseninek: Adrian Belewnek a kortalan energiájáért, a mosolyáért és a zseniális témáiért; Tony Levinnek a megfejthetetlen, nyolcvanévesen is földöntúli virtuozitásáért; Steve Vainak a hihetetlen alázatáért és ragyogó gitárjátékáért; valamint Danny Careynek a precíz, agyelhagyóan zseniális dobolásáért. Köszönöm nektek az élményt!