Én rajongom a Helloweent! A német legendák meg – nyilván nem miattam – a 40 éves fennállásukat ünneplik a 17. stúdióalbumuk, a Giants & Monsters kiadásával. Ahogy a legtöbb, évtizedeket átölelő karriert futó zenekar esetében lenni szokott, ezek az óriások is megtapasztalták már a hullámvölgyeket, a zenei ízlés változásait és a tagcseréket is, de legyünk igazságosak, talán a Chameleont (?!) kivéve az összes soros stúdiólemez a maga korában és öregedve is több mint élvezhető szintű volt.
2016-ban a banda részben klasszikus, részben aktuális felállásra váltott, amelyet a rajongói körökben Pumpkins United néven ismernek (és velem együtt könnyeznek meg). A végeredmény pedig: sikeres és teltházas turnék, valamint egy 2021-es Helloween címre keresztelt és erős album lett. Vajon ez a kollaboráció képes lesz tartani a lendületet a Giants & Monsters-szel is? (Spoiler: igen, sőt!!!)
A Giants & Monsters bizony ezúttal egy győztes kör lesz, beszorult gázzal száguldva a mezőny élén. Ez nem csupán egy zenekar visszatekintése saját négy évtizedes dicsőségére, hanem a következő fejezet lendületes és kreatív megírása. Eleve ugye három ikonszerű énekes, Michael Kiske, Andi Deris és Kai Hansen cserélgeti itt is a dallamokat, aztán meg a Weikath, Hansen, Sascha Gerstner trió olyan színesen játszik, hogy Markus Grosskopf basszusgitárjával és Dani Löble erőteljes dobjátékával kiegészülve ez a felállás nem is lehet vesztes ebben a versenyben. De ami a Giants & Monsterst mégis többé teszi, mint egy aktuális felállás soron következő produktuma, az az, hogy ez az egész mennyire koherens, hiánytalan és kerek. Míg a 2021-es, önmagukról elnevezett, újraegyesülős lemez időnként úgy tűnt, mintha két különböző Helloween produktuma lenne, ahol mindenki eljátszhatott a maga kis homokozójában, nem érintve a másik játékait, most minden dal egyetlen, egyesült kreatív erő simulékony elegyének kibontakozása, a Pumpkins United ezúttal is, csak finomra hangolva és áramvonalasítva.
Az album megtartotta elődje ropogós, modern vonulatát, elég tiszta ahhoz, hogy minden harmónia fogós legyen, de elég bivaly ahhoz, hogy a dupla dobok megrázzák a bordákat. A különbség tehát a dalszerzői kémiában rejlik. Az öt különböző szerző közreműködésével ez a lemez a klasszikus speed és heavy metal, a dallamos hard rock, a terjengősen epikus dalok és a szárnyaló balladák közötti térben repked úgy, hogy az a bizonyos arany vezérfonal sosem veszik el.
A Giants on the Run nyitányként megadja az alaphangot: egy Hansen és Deris által írt és énekelt mini-epikus dal, vágtató riffekkel, rétegzett harmóniákkal és egy olyan középszakasszal, amely a Blind Guardian operai nagyszerűségére is utal, mielőtt visszatér a speedelésbe. Mesteri, ahogy a zord zakatolás egyszerre harmóniákba torkollik, nincs kétség, ennek a játéknak még mindig ők a mesterei, illetve hát a szöveg alapján az óriásai. Azok a magasak az éneklés közben elnyújtott szavakkal… immár ez is a Helloween egyik esszenciális összetevője.
A Saviour of the World-öt Kiske vezényli le, aki a Keeper of the Seven Keys-ek energiáját prezentálja. Tiszta, örömteli power metal a legszűretlenebb formájában, kissé sablonos stílus- és ujjgyakorlat, amit Weikath „árnyai” borítanak be mindenhol, ami ugye a refrénekben és a precíz gitárjátékban mutatkozik meg a leginkább, felidézve a zenekar legkoraibb időszakát.
Majd megérkezik az A Little Is a Little Too Much, egy édeskés hangzású, szintivel színesített Deris/Kiske duett, amelyben egy 80-as évekbeli rádióbarát rock jelleg bújik meg, de a szöveg azért egyszerre komoly és ironikus mondanivalóval bír. Játékos, fülbemászó, és bizonyítja, hogy a Helloween még mindig képes meglepetéseket okozni anélkül, hogy elveszítené jellegzetességét, szerintem pedig a refrén „derisesen” ötletes.
Hansen a We Can Be Gods című számmal teszi le igazán a névjegyét, egy speed metal alaptétellel, amelyben a zongorás és himnikus középszakasz olyan érzést kelt, mintha egy stadionnyi közönség énekelne együtt. Ez az első szám, amelyben mindhárom énekes teljes ívben hasít, de még kissé takarékos formában.
Az album érzelmes magja az Into the Sun, egy buja, vonósokkal átszőtt ballada a reinkarnációról. Deris és Kiske szólamai gyönyörűen fonódnak össze, az egyik nyersebb és földhözragadtabb, a másik tisztább és szárnyaló. Szívből jövő, de ne szirupos, a gitárszóló pedig lassan lobogó, szépséges tünemény, majdnem bluesba hajlik.
A This Is Tokyo (az első előzetesen ismerhető kislemez) ezután egy szilaj, teret rázó erő, egy lendületes és intenzív szerelmeslevél Japánnak, ami inkább hard rock, mint power metal, de tagadhatatlan őszinteséggel bír, különösen ismerve Deris személyes kapcsolatát az országgal. Tuti koncertkedvenc lesz.
A Universe (Gravity for Hearts) a progresszivitást egekbe emelő, központi darab, amely több mint nyolc percnyi hosszában, váltakozó tempóival, nagy dallamokkal és kozmikus képekkel operál. Anélkül bonyolult, hogy önfényezéssé válna és az összekapcsolódás, mint tematika, egy jelentős érzelmi súlyt ad hozzá a színes dallamokhoz.
A dolgok sötétebb, groove-osabb fordulatot vesznek a Hand of God-ban. A hangulatos tétel finoman kacérkodik a mechanikus lüktetéssel, mielőtt egy hatalmas és ragadós refrénhez érkezik. Ez az album egyik és váratlan fénypontja, amely megmutatja, hogy a Helloween egyszerre képes kilépni a komfortos keretek közül, és de mégis félreérthetetlenül önazonos tud maradni.
Waikath hozza vissza a régi hangzást az Under the Moonlight című, kissé furára sikerült, közepes tempójú számmal, amely a Keeper I-en vagy II-n sem lenne kívülálló, Kiske félreismerhetetlen stílusú énekével fűszerezve.
És aztán ott van a Majestic, a nyolcperces finálé, amely megérdemelten viseli címét. Hansen szerzemény (természetesen), egyszerre kozmikus odüsszeia és önmítosz-himnusz, amolyan „Mi vagyunk a power-speed metal mesterei és szörnyei!” stílusban, tele három énekes-virtuozitással, tempóváltással és annyi gitárhősiességgel, ami másnak egy egész albumra is elég lenne. Weikath, Hansen és Gerstner izgalmas dallamokkal és riffekkel segítenek felpörgetni a tempót a dal felénél, aztán pedig a dal egy monumentális befejezéshez épül fel, de aztán hirtelen elapad… (folytatása következik?) Nyilván hallottunk már ilyesmit tőlük, de igazság szerint ilyen minőségben jöhet bármennyi ebből a forrásból.
Ezek után mi a verdikt? Ez az album tökéletes? Nem egészen, van rajta néhány tétel, ami nem lesz azért alapdarab, de ez nem feltétlenül jelent rosszat, mivel ebben a környezetben valójában működnek. A csúcsok a Helloween esetében ugye nagyon magasak, de a fent fejtegetett az össz-kohéziós erő, az átadott energia és a játékos könnyedség a zenekar legerősebb albumává teszi ezt a lemezt a Master of the Rings óta. Magabiztosabb és kalandozóbb, egyúttal fogósabb, mint a 2021-es elődje, és ami a legfontosabb, most tényleg olyan érzésem van, ez egy ZENEKAR.
Mintha a múlt esszenciáját vegyítették volna így együtt a modern érájuk vívmányaival, majd a bennük rejlő varázslatos kreativitás és virtuozitás által nemesítenék-finomítanák a dalszerzést, haladva a végső tökéletesség felé. Véleményem szerint két próbálkozás kellett hozzá, hogy ez tökéletesen sikerüljön. A Giants & Monsterst nehéz lesz felülmúlni, nemcsak a Helloween, hanem minden speed-power csapat számára. Emlékezzünk meg róla, ha a tökök összenőnek, nincs, aki legyőzze őket! Ja és a tököt nem karózzuk…
Ez bizony 10!
Itt pedig találkozunk:
A Livesounds bemutatja: HELLOWEEN 40 Years Anniversary Tour
2025. október 26., vasárnap 19 óra
Budapest, Papp László Budapest Sportaréna
Helloween, Beast In Black koncertek
Belépő: normál állójegy 18.900 Ft, kiemelt állójegy 26.900 Ft, ülőjegyek 22.900-27.900 Ft
Jegyek kaphatók a Ticketportal hálózatában.
Kapcsolódó weboldalak:
https://livesound.hu
https://www.helloween.org/
https://beastinblack.com/