A H-Blockx volt a kilencvenes évek crossover hullámának egyik legmeghatározóbb európai válasza a nemzetközi trendekre. Németországból indulva sikerült bekerülniük a nemzetközi piacra is, ötvözve a rock, a hiphop és a funk elemeit, bár a sikereiket elsősorban az Öreg Kontinensen érték el, az amerikai áttörés a próbálkozások ellenére sem sikerült. A 2000-es évek második felében, és a 2010 után kiadott lemezükön többször elmozdultak a dallamosabb alternatív rock irányába, közben a csapat több tagcserén és hosszabb-rövidebb szüneten is átesett, de Henning Wehland énekes karizmatikus vezetése alatt a mai napig aktívak. Olyannyira, hogy egy bő évtizedes kihagyás után itt az új lemez, amely FILLIN_THE_BLANK címen már streamelhető, és érdemes is rászánni az időt.
A bevezetőben említett kihagyások és útkeresések után a srácok úgy gondolták, ideje visszatérni a gyökerekhez. Ezt a jelenlegi kommunikációjukban ki is hangsúlyozzák, de igazából csak meg kell hallgatni a lemezt, és ez egyértelművé válik. A felvételek hallatán megint azt a nyers energiát és lelkesedést érezhetjük, mint amit pályafutásuk legelején, a ’90-es évek közepén hoztak. Emiatt a lemez a legjobb értelemben véve nosztalgikus: önazonos, de ugyanakkor tud és mer aktuális is lenni.
A mai social trendeket követve a zenekar több studiós és próbatermi videóval is megtámogatta a lemezmegjelenési kampányt. Ezekből két dolog látszik: a csapat tagjai már őszülnek és pocakosodnak, de ennek ellenére nem váltak öregurassá. Henning hangja sem kopott meg, a nyelve pörög, az orgánum pedig továbbra is karizmatikus, a zenekar többi tagja pedig olyan precizitással tolja alá a crossover alapokat, mintha soha nem is tartottak volna szünetet. Ez a lemez sokkal inkább a ’90-es évek hirtelen berobbanó H-Blockxának folytatása, és semmi köze a későbbi eltérő irányú próbálkozásokhoz. Olyannyira az, hogy nem csak a dalok stílusa, hanem konkrétan a dalszövegek is utalnak a korábbi saját munkáikra, és a ’90-es évek életérzéseire, történéseire.
Tavaly ősszel jelent meg a lemez első beharangozója, a Fallout című dal: én ezt hallva azt mondtam, hogy ha maradnak ezen az irányvonalon, akkor én kajálni fogom az egész anyagot, és hála Istennek, ez is történt.
A H-Blockx megidézte a saját hagyományait: ugrálós ütemek, ütős riffek, funkys húzás, és mindez néhol egy kis odamondogatós rap betéttel és scratcheléssel fűszerezve. A hangzás szintén a banda korai korszakát idézi, számos analóg (vagy annak hangzó) gitár-dob-basszus van az anyagon, nincs nyoma a korszakunkat jellemző steril rockzenei hangzásnak. Ez a fajta megközelítés alapból ad egy stenket minden dalnak. Szinte hallani a próbatermi jammelések érzetét a sounddesignon is. Jó kis dob fillek, vaskos basszus alapok, laza gitározás – és persze erre mennek a vokális részek.
A lemez nem sok pihenőt hagy a hallgatónak, és egyértelműen a koncertre szánt bulihimnuszok vannak itt döntő többségben. A sok tempós-szögdécselős tétel mellé persze került a lemezre „ballada” is, Come_Clean címmel (nem, nem Puddle of Mudd cover), de a Little Girl óta tudjuk, hogy ez a fajta pogós líra elmaradhatatlan kellék a srácok lemezeiről.
A közelmúltban 30 éves Time To Move jegyében és szellemében íródott lemez a megjelenést követően gyakorlatilag azonnal bemutatásra is kerül: a csapat turnéra indul (a magyar rajongók számára a március 12-ei bécsi állomás a legközelebbi lehetséges célpont).
Az szinte biztos, hogy ez nem egy izzadtságszagú nosztalgiatúra lesz, hanem egy intenzív partyservice.
A lemez egyértelmű 10/10-es pontszámot érdemel.