Közel fél évszázada, hogy megjelent egy angol zenekar lemeze. A csapat a semmiből jött, és aktív bandaként a csúcskorszakuk hamar véget is ért. De a formáció gyakorlatilag „one hit wonderként” máig tartó, kitörölhetetlen nyomot hagyott a rockzenében és a popkultúrában – nem csak zenei szempontból, hanem öltözködésben, attitűdben és még stúdiótechnikai szempontból is rengeteget köszönhet nekik az utókor. A csapat megváltozott felállással ugyan, de fővárosunkba látogat a LiveNation jóvoltából. Július 20-án a Budapest Parkban hangzanak majd fel a hallhatatlan dalok. Ennek tükrében érdemes feleleveníteni a Sex Pistols egyetlen lemezét és annak születését. Fókuszban a Never Mind The Bollocks.
A botrányos nevű, viselkedésű, és megjelenésű zenekar elődje 1972-ben alakult Strand néven, itt a későbbi gitáros Steve Jones énekesként, Paul Cook pedig dobosként már együtt muzsikált. Az image kedvéért tegyük hozzá, hogy mindezt lopott hangszereken tették.
Az együttes tagjai sok időt töltöttek Don Letts Acme Attractions, valamint Malcolm McLaren és Vivienne Westwood Too Fast to Live, Too Young to Die nevű ruhaboltjaiban.
Ennek később nagy jelentősége lesz, hiszen ma már kimondhatjuk: az egyik legnagyobb hatású punk rock zenekart nem lakótelepi srácok, hanem egy butiktulajdonos hozta össze. A folyamatos felállásokban létező Strand 1974-ben változást eszközölt: Steve Jones átnyargalt a gitárra, és bevették Glen Matlock basszert a csapatba és új frontemberkeresésébe kezdtek. Egy normális zenekar esetében ennek köze lett volna az énektudáshoz – de a Sex Pistols esetében ez egyáltalán nem volt szempont.
Matlcok egyik visszaemlékezése szerint:
„Akkoriban mindenkinek hosszú haja volt, még a tejesembernek is. Annyit csináltunk, hogyha találkoztunk egy rövid hajúval, megállítottuk az utcán és megkérdeztük, nem akar-e énekes lenni.”
1975 augusztusában Rhodes, McLaren barátja és munkatársa felfigyelt a rövid, zöld hajat viselő John Lydonra, aki egy Pink Floyd pólót viselt. Az együttes neve fölé az I Hate szavakat festette oda saját kezűleg. McLaren még aznap megkérte Lydont, hogy egy kocsmában találkozzon Jonesszal és Cookkal. Gyakorlatilag ez az a pont, ahol a stadionrockot prezentáló artrock ellenpólusaként a szociális problémákkal teletűzdelt Angliában (akkoriban magas munkanélküliség, sztrájkok és egyéb gazdasági nehézségek jellemezték az Egyesült Királyság mindennapjait) megalakul a Sex Pistols.
A menedzser Lydont Johnny Rottenre keresztelte át, és intenzív próbaidőszakba kezdtek. Eközben Cook, a zenekar egyetlen teljes munkaidős állással rendelkező tagja a kilépésen és a polgári karrieren gondolkodott, és Jones gitártudását erős kritikai észrevételekkel illette. Emiatt egy rövid – egy hónapos – időszakra bevettek egy másik, technikásabb gitárost is a felállásba, de Steve Jones, a kvintek királya végül nem tűrte maga mellett a jóval technikásabb Steve New nevű srácot, ezért rövid időn belül kitették a bandából. Így utólag talán viccesnek hat, hogy végül Jones egy nagyon erőteljes gitárhangzást alkotott meg, amely később generációkon keresztül jelentett iránymutatást a gitárosoknak.
Duff McKagan, a GN’R basszerosa szerint ő volt az első, aki 8 sávra rögzített lemezen gitárt, mert, ahogy mondta: „Nagyon erőteljes hangzást akart, az Isten áldja meg érte”. És nem ő az egyetlen világhíres rockzenész, aki hatalmas hatásként emlékszik erre a bandára és a lemezükre.
A próbaidőszak után a zenekar 1976 elején lépett először színpadra, természetszerűen botrányos körülmények között. A közvélemény számára nyilvánvalóvá vált, hogy a Sex Pistols tagjait sokkal inkább a káosz érdekli, és nem a zene. Az évben ezt követően a zenekar számos koncertet adott, többek közt a The Clash, és a horogkeresztes karszalagot viselő botrányos Siouxsie and the Banshees társaságában. Nem sokkal később letudják első Anglián kívüli koncertjüket, közben pedig felvételeket készítenek hangmérnökük, Dave Goodman vezetésével.
Alig fél éven belül – 1976 októberében – az EMI lemezszerződést kínál nekik, amelyet el is fogadnak. Az első kislemez az Anarchy In The U.K., amelynek szövegében tetten érhetőek Rotten radikális gondolatai. Ez az első olyan (punk)rock történeti dal, amely konkrét politikai igazodást adott a mozgalomnak. A nóta akkora botrányt kavart, hogy gyakorlatilag minden háztartásban ismertté vált. A zenekar közben folyamatosan turnézott – immár a szigeteken kívül is.
1977 elején újabb botrányba keverednek. A turnézáró hollandiai koncert után a repülőt a tagok összehányják, az EMI pedig politikai nyomásra szerződést bont a zenekarral.
Ezt követően a basszusgitáros Matlock kikerült a zenekarból. Számos verzió létezik a miértre. Rotten szerint Matlock túlságosan vonzódott a The Beatles zenéjéhez, és ráadásul rendszeresen tisztálkodott is. Matlock viszont Rottennel való megromlott kapcsolatát jelölte meg problémaforrásként. A menedzser szerint viszont Matlock számára a második kislemez, a God Save The Queen volt túl sok. Ezzel a számmal a zenekar teljesen szembeköpte saját hazájának monarchikus és nacionalista hagyományait.
A basszusgitárosi posztot egy ősrajongó, Rotten haverja foglalta el: Sid Vicious. Ő egyáltalán nem tudott hangszeren játszani, viszont őt tartják a pogo tánc megalkotójának, és botrányos magánéletével, koncertbeli zabolázatlan viselkedésvel örökre beírta magát a „nagy rockandroll könyvbe”. Ehhez valószínűleg sokat hozzátett az, hogy igazi rocklegendához méltóan 1979-ben drogtúladagolásban elhunyt, de ez már egy másik történet…
1977. március 10-én, a Buckingham palota előtt tartott sajtótájékoztatón a Sex Pistols a nyilvánosság előtt írt alá egy szerződést az A&M Recordsal. Ezután részegen a kiadó irodájába mentek. Vicious összetört egy WC-kagylót és megvágta a lábát. Miközben vérnyomokat hagyott az irodákban, Rotten szidta a személyzetet, Jones pedig a női mosdóban szórakoztatta magát. Néhány nappal később egy klubban verekedésbe keveredtek egy másik együttessel: Rotten egyik barátja az A&M angliai igazgatójának jó barátját fenyegette. Március 16-án az A&M felbontotta a szerződést a Pistolsszal. A Chris Thomas producer irányítása alatt rögzített God Save The Queen kislemez huszonötezer példánya ekkorra már elkészült – gyakorlatilag mindet bezúzatták.
Májusban az együttes a Virgin Recorshoz szerződött, fél éven belül ez volt a harmadik kiadójuk. A Virgin kész volt a God Save the Queen kiadására, de új akadályokba ütköztek. A kiadó gyárának munkásai sztrájkolni kezdtek a dal tartalma miatt. A lemez borítója, amely II. Erzsébet királynőt ábrázolta, szemén és száján az együttes és a kislemez nevével, sértette a munkásokat. Hosszú tárgyalások után a gyártás folytatódott, és a kislemez végül május 27-én megjelent, a nagylemez előfutáraként.
Így a Sex Pistols zenekar egyetlen lemeze, amely később nemzedékeken át a punk bibliája volt, a Rolling Stones Magazine szerint minden idők 2. legjobb, a Times Magazine szerint pedig minden idők legeslegjobb albuma, meglehetősen hányatattott úton került kiadásra, 1977. október 28-án. A fogadtatás önmagában megér egy misét: az akkori angol oktatási miniszter a társadalmi hanyatlás tünetének nevezte az anyagot, rockújságírók viszont a ’70-es évek legizgalmasabb anyagának kiáltották ki.
Annak ellenére, hogy a zenekart sem a nagyobb rádió és TV társaságok nem voltak hajlandóak reklámozni, mégis szép sikereket értek el. 1978 januárjában a zenekar el is indult első – és egyben utolsó – turnéjára a tengerentúlra. A banda tagjai – elsősorban Sid Vicious – lépten nyomon botrányokba keveredett: nyilvános szex a színpadon, rajongók bántalmazása, hatósági előállítások, drogproblémák szegélyezték az útjukat mindenfelé.
A Junkies zenekar óta tudjuk, hogy hamar ellobban a láng, ami túl nagy lánggal ég: a zenekar tagjai alig három hét alatt fordultak annyira egymás ellen, hogy még ugyanabban a hónapban bejelentették feloszlásukat.
A banda alig három év leforgása alatt elfogyasztott három kiadót, egy lemezt jelentetett meg, társadalmi értelemben kirúgta a ház oldalát, forradalmasította a rockzene tempóját, agresszivitását és „megvastagította” a gitárhangzást – majd egy pillanat alatt semmivé vált.
A Sex Pistols eredeti négy tagja 1996-ban összeállt a hat hónapos Filthy Lucre Tourra, aminek során Európában, Amerikában, Ausztráliában és Japánban léptek fel. Az együttes tagjainak hozzáférése a The Great Rock ‘n’ Roll Swindle című 1980-as nyersanyagához lehetővé tette a 2000-es The Filth and the Fury dokumentumfilmjük elkészítését. A film az együttes szemszögéből mondja el a történteket, nem pedig McLaren szemüvegén keresztül.
2002-ben, a királynő megkoronázásának 50. évfordulóján a Sex Pistols a londoni Crystal Palace National Sports Centre-ben lépett fel. 2003-ban megtartották a háromhetes észak-amerikai Piss Off Tourt.
2006. március 9-én az Sex Pistols a Universal Music Group-nak adta el a jogait. Ugyanazon év novemberében a Sex Pistols-t beiktatták a Rock and Roll Hall of Fame-be Vicious-szal együtt. Az együttes a weblapján közzétett hivatalos közleményben utasította vissza a kitüntetést.
2007-ben aztán egy rövid turné erejéig összeálltak a lemezük 30. évfordulójára. Érdekesség, hogy ekkor – egész pontosan 2008 augusztusában – eljutottak a Szigetre is.
Az elmúlt közel két évtizedben aztán számottetvő dolog nem történt a banda háza táján, azon kívül, hogy Rotten és a többiek időnként nem túl kedves nyilatkozatokat tettek egymás irányába.
Ez odáig fajult, hogy a 2021-ben az ügyvédeken keresztül kommunikáltak a tagok, mikor is a Danny Boyle nevével fémjelzett 2022-es Pistol című életrajzi sorozat kapcsán Rotten megpróbálta megvétózni azt, hogy a dalaikat felhasználják. A bíróság végül Steve Jonesnak és Paul Cooknak adott igazat, és az eredeti dalokat felvonultató széria jelentős sajtóvisszhangot kapott, a tagok között a viszony tovább romlott a forgatást övező jogi viták miatt. Az énekes nyilvánosan elhatárolódott a projekt egészétől.
Ilyen előzmények közt talán nem meglepő, hogy az alakulásának 50. évfordulóját ünneplő banda Frank Carterrel, a Rattelsnakes énekesével indult el a turnéjára – ezt a felállást láthatják azok, akik július 20-án a Parkba látogatnak.
A koncert azért is érdekes, mert a fentiekből kiviláglik, hogy a csapat nem tekinthető akítv, turnézó, lemezeket író zenekarnak. Inkább egy stílusalapító ikon ez a formáció, amely időnként próbál megfelelni a saját maga által teremtett kultúrális örökségnek. Talán nem túlzás leírni, hogy az utolsó alkalmak egyike, amikor a punk legendák láthatóak lesznek hazánkban élőben.