Az 1990-ben Helsinkiben alakult Amorphis egy olyan finn zenei intézmény, amely a szó szoros értelmében több társával egyetemben megreformálta a melodikus death metal műfaját. Az első, súlyosabb death/doom korszak (gondoljunk csak a ’92-es The Karelian Isthmus-ra) után a zenekar gyorsan rátalált arra az egyedi hangra, amely a skandináv folk, a progresszív rock és a finn nemzeti eposz, a Kalevala meséinek melankóliájából építkezik. A Tales from the Thousand Lakes (1994) máig a műfaj alapműve, de az igazi stílusátalakulás, az epikus ballada írói vénájuk kiteljesedése a 2000-es években történt meg, Tomi Joutsen énekes érkezésével. A csapat képes volt egyensúlyozni a pusztító hörgés és a tiszta énekhang lélekmelengető líraisága között, amit olyan sikeralbumokkal bizonyítottak, mint az Eclipse (2006) vagy a Skyforger (2009). Mielőtt azonban rátérnénk a 2022-es Halo utódjára, a most a „kezünkben” lévő Borderland lemezre, muszáj egy pillanatra visszamennünk az időben a saját személyes utazásom kiindulópontjához a finn melankólia mestereivel.
1999 volt az az év, amikor az Amorphis kiadta a Tuonela című lemezét, és számomra ez a dátum, illetve valószínűleg inkább 2000 legeleje (tudjátok, akkor nem „azonnalderögtön” lett meg minden muzsika) nem csupán egy megjelenési évszám, hanem egy mélyen bevésődött, sorsfordító zenei élmény sarokkövének az időpontja. Emlékszem, egy mocsok módon fárasztó, de élményekkel gazdag éjszaka után, egy téli, hideg hajnalon ültem a lassan döcögő vonaton valahol a Dunántúlon. A külső hőmérséklet a csikorgó fagyot jelezte, az ablakok csupa pára és jégkristályok voltak. Fülhallgatómon keresztül ez az számomra új, izgalmas finn zene áramlott, a discmanemből a frissen beszerzett Tuonela album szólt. A vonat azonban valami műszaki hiba miatt a nyílt, havas pályán rostokolt, és az idő lassan, megfoghatatlanul telt. Nem volt bosszankodás, csak a tökéletes csend és az Amorphis. És ekkor történt a „csoda”: a lemezt hallgatva néztem, ahogy a sötétség helyét szépen lassan átveszi a napfelkelte. A hófödte táj, ami addig szürke és rideg volt, hirtelen elképesztő színpompába öltözött: bíbor, narancs, arany, a fény és árnyék játéka festette újra a látóhatárt. Ott, akkor olyan meghatározó zenei élményben lett részem, ami a mai napig szinte filmszerűen itt van a lelki szemeim előtt. Patetikusnak tűnhet (valószínűleg így olvasva az is), de az az élmény a téli pirkadat a veszteglő vonatban, Tomi Koivusaari gitárjainak folkos súlya és a fagyos szépség egy életre meghatározta a zenekarhoz fűződő viszonyomat. Az Amorphis azóta nem csupán egy banda a polcon, hanem egy állandó útitárs az életemben.
És most, ennyi évvel, és olyan nagyszerű albumok után, mint a 2022-es Halo (amely a sötétebb, súlyosabb oldalukat mutatta be), ismét a kezünkben a legújabb fejezet: a Borderland. A zeneiparban, ahol a figyelem lassan illanó luxus, a zenekarok felett Damoklész kardjaként lebeg a „megújulás” parancsa. A kritikusok és a rajongók egy része szinte követeli a váltást, az új hangzásokat, akár az avantgárdabb lépéseket is. Az Amorphis azonban jó húsz éve mintha elegánsan kacagna ezen a nyomáson. Miután a ’90-es években szinte minden lemezzel új stílusba navigáltak – a death metaltól a folkon át a progresszív rockig, a 2006-os Eclipse óta kialakítottak egy olyan Tomi Joutsen-korszakos formulát, amely a mai napig a védjegyük. Felvetődik a kérdés: kell-e egy zenekarnak ténylegesen megújulnia, vagy elég, ha a saját maga által lefektetett stíluskeretek között hoz létre új minőséget? Az Amorphis esete ékes bizonyítéka annak, hogy a relevancia fenntartásához nem feltétlenül a stílus gyökeres megváltoztatása a kulcs. Ők a „biztosra megyünk” iskoláját képviselik, de a legmagasabb minőségben. Körülbelül két évtizede ugyanazokat a panelokat használják: a melankolikus, folkos billentyűszőnyegek, a Tomi Joutsen által fémjelzett „szépség és szörnyeteg” vokális kontraszt, és a Kalevala ihlette, eposzi témák. Ez persze szívből jövő iróniára okot adhat. Mondhatnánk, hogy az Amorphis lemezek olyanok, mint a kedvenc gulyásunk: tudjuk, milyen ízre számítsunk, tudjuk, hogy lesz benne rengeteg burgonya (epikus gitártéma) és az őrölt paprika (a Joutsen-féle hörgés), sárgarépa és petrezselyem (finn melankólia). A különbség csak annyi, hogy a szakács (a zenekar) minden alkalommal kicsit más arányban, és minimálisan ugyan, de eltérő mennyiségű fűszerrel készíti el. A 2013-as Circle egy kicsit progresszívebb volt, a 2015-ös Under The Red Cloud pedig egyértelműen a csípősebb, súlyosabb oldalt erősítette, visszatérve a korai, keményebb hangzáshoz, de a gulyás alapja, a lelke azonos maradt. És szeretjük? Hát persze, hogy igen. Ennek ellenére a kritika egyik sokat hangoztatott vádja ilyenkor: „önismétlés”. Ám az Amorphis ezt a vádat a minőség legmagasabb szintjén hárítja el. Ami náluk önismétlésnek tűnik, az valójában egy tökélyre fejlesztett stílusgyakorlat. Amíg a „panelek” felhasználásából olyan fantasztikus, azonnal fülbemászó, és mégis mélyen gyökerező dalok születnek, mint a Borderland felvételei, legyen szó a The Lantern epikus lendületéről, vagy a Tempest melankóliájáról, addig a megújulás követelése pusztán szőrszálhasogatás. Ők a finn melankólia nagykövetei, a dallamos doom/folk/death metal aranykorának stabil képviselői. A lemezt nyitó The Cricle rögtön az elején bedob egy igazi slágert, a szó abszolút jó értelmében epikus, húzós és ragadós is egyben. Már a második körben együtt fújod a refrént Tomi Joutsen-nel. Bones a zenekar keményebb death metalos gyökereit keveri a legújabb éra egyenesebb vonalú metaljával, amire megint egy légypapír ragadósságú refrén társul. Egészen mesteri, ahogy végtelen természetességgel jönnek belőlük az ilyen zseni dalok. Végig is lehetne menni így az összes nótán, de gyakorlatilag hasonló koncepció mentén készült mindegyik, legyen szó a misztikus hangulatú The Strange-ről vagy tempósabb és csodás szólót rejtő Light and Shadow-ról. Nehéz dalokat kiemelni, mert tényleg teljesen egység a színvonal és egyetlen dal sem lóg ki a sorból se le- se felfelé. Emellett az erősségeit és a hangulati ívét egyben hallgatva adja ki az album. A záró doom deathes Despair az egész életmű egyik kiemelkedő darabja, nem könnyű, de meghálálja a figyelmet. Valami egészen mély és felemelő a nóta, minden súlyával együtt. A muzsika mellett mindenképpen meg kell említeni még a Marald van Haasteren által alkotott szemkápráztató albumborítót is. Talán az egész életmű legszebb darabja ez a front.
Mi, a régi rajongók, azért szeretjük őket, mert tudjuk, hogy a lemezjátszónkba tett Borderland megint elkísér minket egy utazásra a fagyos, mitológiai tájakra. És ha ez a „megszokás” a minőség ilyen szintjét jelenti, akkor kérem, soha ne változtassanak a recepten! A legújabb albumuk, ismét telepakolva olyan dalokkal, amelyek méltók számomra ahhoz az 1999-es, vonaton átélt napfelkeltéhez, tökéletes érv amellett, hogy néha a legjobb a saját határainkon belül maradni, és ott létrehozni a művészi tökéletességet. A Borderland nem zenei forradalom, de zseniális bizonyíték arra, hogy lehet kiemelkedően releváns maradni anélkül, hogy az ember folyamatosan stílust váltana, csak minőséget kell szállítani újra és újra.
10/9,99999
A finn legenda a European Blood Dynasty 2025 Tour keretében hazánkba is ellátogat az Arch Enemy, az Eluveitie és a Gatecreeper súlyos kíséretében!
European Blood Dynasty 2025 Tour: Arch Enemy, Eluveitie, Gatecreeper, Amorphis
2025.10.14. Budapest Barba Negra
Jegyek és infó: