Lusztig Tibor

131 cikk
Sziasztok! Lusztig Tibor vagyok Budapestről. Nyomdai előkészítőként, tördelőként, designerként dolgozok, amióta kikerültem a nyomdaipari középiskolából. Ez nem mostanság volt, mivel már megettem a kenyerem javát, így aztán rockerség nagyon régre nyúlik vissza. A 80-as évek elején, középiskolás koromban kattantam rá igazából rock/metal zenére, s akkoriban népszerű klasszikus rock és metal, trash, glam, power zenéket hallgattam. Első rajongásom a német Accept együttes iránt volt, imádtam Udo Dirkschneider reszelős hangját. De ott volt még a Metallica, Megadeth, Antrax, Judas Priest, AC/DC, Iron Maiden, Def Leppard az akkori klasszikus metál/trash bandák közül, glam stílusból a Mötley Crüe, Poison volt a nagy ász, a power vonalon pedig Helloween, Gammaray, Stratovarius játszott fontosabb szerepet az életemben. A lágyabb rockos vonalat nálam a ZZ Top képviselte igen erőteljesen. A punk vonalat sem hagytam figyelmen kívül, a klasszikus Sex Pistols menő volt és még olyan ismeretlennek tűnő együtteseket is össze lehetett kalózkodni, mint a finn Finn Brutalis és a szerb Pekinska Patka. A magyar vonalon nyilván az akkoriban a lázadó zenekarok vitték a prímet, mint a Beatrice vagy a P. Mobil. A lágyabb stílusokat is kedveltem, amit nálam a KFT vagy a Prognózis képviselt. A későbbi években, mikor már többféle új zenei stílus beszivárgott a keményzene berkeibe, bővült a kedvencek listája, de mégis a fő szenvedélyes irányvonalnak megmaradtak ezek a klasszikus stílusok. Bejön a popposabb hangzásvilág is szép, érces énekhanggal, mint pl. a Beast In Black, de rá tudok kattanni a melodic death metalra is, mint a svéd Orbit Culture, vagy a black metalt képviselő Satyricon. A lényeg nálam mindig a zene üteme, ha úgy megmozdít belül, hogy annak kívül is jelét kell adnom, azaz jár a lábam rendesen, akkor az a szám és együttes már király nálam. Dolgoztam újságnál is, ahol természetesen sok újságíróval volt kapcsolatom, figyeltem a cikkeiket és ott akkor mélyen belül éreztem egy késztetést, hogy nem állna távol tőlem az újságírás. De ez egy olyan kis elfojtott álom maradt számomra, mígnem az élet egész véletlenül úgy hozta, hogy most lehetőséget kaptam, hogy a Rics&Green oldalán bemutatkozhatok. Köszönet érte, hogy ezt az oldalamat is kipróbálhatom, megmutathatom.

Harci kiáltás a pusztában – UUHAI: Human Herds lemezkritika (2026.01.09.)

Ha Mongóliára gondolunk, akkor a végtelen sztyeppék, vadlovak vágtázása és a Gobi sivatag jut eszünkbe elsődlegesen, nem pedig a tradicionális népzenéjük és főleg nem annak a metallal való ötvözése. Bár aki...

Retro érzés az Andokból – Mean Street: Never Too Late (2025.10.31.)

Emlékszem, a 90-es években ellepték Budapest utcáit a perui pánsípos indiánok, akik andoki folk/népzenét adtak elő fülbemászó ritmusokkal. Kazettákon, cd-n árulták muzsikájukat, amikből anno én is vettem, hogy egy kis multikultúrát...

A lábdobok nem hallgatnak – Bloodbound: Field of Swords (2025.11.)

Érdekes módon viszonyulok a Bloodbound „termékeihez”. Ha arra a kérdésre kéne választ adnom, hogy szeretem-e őket vagy sem, akkor egyik irányba sem tudnék hajlani tiszta szívvel, olyan válasz meg nincs, hogy...

A kényszerzubbony már nem opció – Feuerschwanz: Knightclub (2025)

Miért jó a bolondoknak? Mert nem tudják, hogy bolondok! Aki viszont tudja magáról, az a jó értelemben vett bolond! Ilyen Peter Henrici is, akit a jóisten egy jó nagy adag humorral...