Egyszer Székely Marcival vártunk valahol egy Apey akusztikus koncertkezdést, akkor arról beszéltünk, hogy hősünk nagyon jól hozza a magányos, sebzett lelkű tetovált rockersrác archetípusát, ami korszakokon és divathullámokon felülemelkedve mindig megdobogtatja a tinilányok szívét. Andrásunk tavaly elvonult egy hegyek és folyók szegélyezte kis házba a gitárjával, számba vette saját kedvenceinek dalait, saját képére formálta őket – és ezeket csokorba szedve megjelentette ezt Colors at Dusk címen – ezzel pedig a fent említett, női szíveket megdobogtató remete rocker feelinget úgy kimaxolta, mint még soha senki kis hazánkban. Lemezkritikánk.
Apey mindenkori munkásságát hallgatva – a metálos énjétől a country kirándulásokig bezárólag – a hallgató számára egyértelmű, hogy mindig „Amerika Hangja” adja a hatást. A torzított gitárok mögött mindig felsejlik a Pantera, az Alice in Chains és a Mastodon hatása, az akusztikus és/vagy country dolgainál letagadhatatlan az a fajta deep-america hatás, amit számunkra jellemzően ismeretlen előadók képviselnek a tengerentúlon, és mindannyiuk közös origója Johhny Cash és Bob Dylan.
Townes Van Zandt is ennek az amerika folkos vonalnak a képviselője, az 1969-es Colorado Girl az egyik korai zsengéje. Az Andris féle feldolgozás abszolút autentikus, sem tempójában, sem hangulatában nem lett radikális változás eszközölve a témában: egyetlen pici hangszerelés az eredetihez képest az, hogy a herfli megjelenik színesítés gyanánt, de ez egyáltalán nem testidegen, kifejezetten jól áll a dalnak -és nagyjából meg is ágyaz az egész lemeznek, innentől tudja a hallgató, hogy mit várhat az elkövetkezendő nagyjából 30 percben.
Tom T. Hall That’s how i got to memphis – egy újabb klasszikus a műfajból, amit maga a nagy Cash, Crockett, sőt a francia Eddie Mitchel (saját nyelven!!!) is feldolgozott, de még Jeff Daniels is előadta a Newsroom sorozat egyik évadzáró fináléjában. Ez gyakorlatilag egy amerikai népdal, semmilyen esküvőről, ballagásról, vagy feldolgozás lemezről nem hiányozhat – nyilván így került ide is. AZ eredetihez képest kicsit lassabb, minimalistább és intimebb – így mondhatjuk, hogy ez nem egy „sima” cover, itt már megjelenik a saját hang az eredeti mögött.
Lana Del Ray Born to Die című dala volt az első, ami megjelent kedvcsinálóként erről az anyagról – Apey akkoriban nyilatkozott is arról, hogy ez volt az a dal, amivel nagyon megszenvedett – és a hallgató is meg fog. Nagyon mély dal, nagyon személyes, fojtott suttogásig visszavett énekrészekig. Ha keresed a mélységet, ez a mű neked szól.
A Like Water az első tétel a lemezen ami már kimerészkedik az egy szál gitáros (esetleg herflis) „faházas” hangszerelésen túl már zongorával is operál.
Neil Young vállaltan Apey egyik legnagyobb hatása, meglepő lett volna, ha egy ilyen vállalkozás keretében nem kerül „megismerésre”. A Don’t Let It Bring You Down című dalra esett a választás. Tiszteletteljes adózás, egy remek interpretáció.
Tom Paxton a korai ’60-as években rögzítette a The last things on my mind című dalát. Az akkori amerikai folk-pop hagyományokhoz talán ez a dal áll legközelebb ezen a „válogatáson”. Igazából „stílszerű” lett volna egy Dylan vagy Baez dal arra a célra, hogy ez az éra megidézésre kerüljön, de Apey inkább egy rejtett kincset mutat be ebből a mozgalomból, és így edukálja is egy kicsit a saját közönségét.
Ha azt mondom Tell Me Why, akkor a magyar nagyérdeműnek valószínűleg a Backstreet Boys ugrik be… de nem, ez megint egy Neil Young klasszikus, akusztikus gitar, capo, és semmi mellébeszélés.
John D. Loudermilk 1963-as, Bad news című dala ebben a performanszban kapott egy kis tempót, de ez igazából mega Johhny Cash-féle verzióra is jellemző volt. Ebből viszont látszik, hogy a country műfaj egy alapvetően összetartó közösség, egy-egy jól sikerült dalt számos előadó feldolgoz, kisebb-nagyobb változtatásokat eszközölve azon. András pedig nagyon jól ismerte ezt a világot már korábban is, és elmerült a dalok rétegezettségében, történeteiben, a műfaj korszakaiban, és így – szokásához híven – egy nagyon önazonos albumot sikerült letennie az asztalra.
A Five String Serenade című Mazzy Star című lassú, ködbe úszó tétele pedig gyönyörűen zárja le ezt az egészet.
Feldolgozás lemezre lehet pontszámot adni, ez 10/10, viszont ilyen anyagot nem mindig illik rátenni egy év végi listára – az enyémen viszont biztos, hogy rajta lesz.