Szerintem örök vita marad, hogy a Ghost underground soft rock vagy mainstream rockos disco. Tulajdonképpen mindegy is, mert ez a fajta okkult tematikájú, de észrevétlenül a bőröd alá kúszó, dallamos muzsika úgy kap el és röpít a 70-es és 80-as években divatban volt, világszerte arénákat megtöltő zenekarok világába, hogy még arra sem jut időd, hogy ellenkezz neki. Mi ez, ha nem a lenyűgöző bestialitás?
Hogyan csinálták ezt? Nos, a bizonyíték a sallangoktól lecsupaszított, a külsőségektől mentes – még akkor is, ha ennek a bandának így nehéz is az értelmezése – zenében rejlik. A Journey emléke, a Europe lenyomata, a KISS és a 70-es évek más csilivili zenekarainak szeretete vegyül itt egy olyan produkciós stílussal, amely visszaránt minket a 80-as évekbe, és mégis egy csodálatosan modern köntösbe van öltöztetve. A rituálévá váló koncertek továbbra is „események”, a rajongók elkötelezettsége töretlen, a zenekarnak egyszerre sikerült megragadnia anyukák, apukák, gyerekek, valamint még a nagymama és a nagypapa képzeletét is. Szórakozás ez már az egész családnak, miközben a vörös bőrű, szarvas és hegyes farkú kecskét dicsőítik… Na, ez már döfi! Önmagában is nagy teljesítmény, ha belegondolunk, főleg ugye már a 6. albummal. Nézzük akkor, hogy dől ki csontváz (görögül: Skeletá) a hangfalakból!
A „metszően éles” kifejezéssel lehetne jellemezni ezúttal az album produkcióját. Nincsenek baljóslatú basszusokkal teli, Sabbath-stílusú témák, inkább a billentyűkből előcsalogatott dallamokra helyezik a hangsúlyt és visszatérnek valamihez, amiből a 80-as években bőven volt elég, nevezetesen a gitárszólóhoz (!!!). A refrének pedig mélyen a tudatalattiba vésik a dalokat, miközben például a Lachryma-t és a kiválóan sikerült Missilia Amori-t énekled. A billentyűs dallamok pedig, különösen az olyan számokban, mint az Umbra, a 80-as évek közepének neonfényes idilljét idézik meg, a Miami Vice minden csillogása van itt keverve egy jó adag Stranger Things-szel, hogy friss maradjon az egész. Ugye, érted?
A Peacefield meglehetősen tipikus Ghost-szerű módon vezeti fel az albumot, amolyan megszokottan erős kezdés. A templomi orgona mellett megszólaló élénk ének átadja a helyét egy gitárszólamnak, majd kalapot emel az aréna rock hangulat előtt, maga a dal a dal pedig a reményről szól (mi van itt kérem szépen?!). A Lachryma (ami könnyekre utal) már fajsúlyosabb tétel, de Satanized című dallal együtt a nyitó hármas tökéletesen illeszkedik a zenekar zenei fejlődéséhez a Prequelle-től az Impera-ig, a zenekar ezzel belépőt váltott a globális zenei fesztiválok fő fellépői közé. A Satanized-dal azt hihetnénk egyébként, hogy most egy igazi Ghost uralta területre lépünk, hiszen itt az ördög! De ez a dal bizony a szerelem erejéről szól, arról, hogyan tud úgy megőrjíteni, mintha egy démon szállt volna meg. Itt vidám ütemben halad egy aprócska dallam, ami azért arra is emlékeztet, hogy a Ghost nem egy metal zenekar.
A Guiding Lights egy rockballada a kevésbé járt útról, ami talán az Impera ilyen jellegű vállalkozásaihoz hasonlóan instrumentálisnak lehetett tervezve, de így szövegesen is helyt tud állni, természetesen. A De Profundis Borealis az album egyik zenei fénypontja, alapvetően egyébként a cím azt jelenti, hogy az „északi mélységekből”. Egy halk zongorás résszel kezdődik, mielőtt berobbannak a gitárok egy igazán menő hangzással. Ez egy igazi rocker olyan, mint „egy soha meg nem álló, tomboló hóvihar”, nem? A Cenotaph önmagunk egy részének elvesztéséről szól, miközben a dalban a gitárok lábujjhegyen dübörögnek.
A Messilia Amori valami olyasmi, amit a Ratt, a Def Leppard vagy egy másik hajban erős zenekar is kiadhatott volna, egy igazi rocksláger, együtténeklős refrénnel. Ja, és a cím azt jelenti, hogy a szerelem rakétája…. , Forge csak sztriptíztáncos rúdzenének nevezi J. A Mark of the Evil One úgy hangzik, mintha egy Ghost film címe lenne, ténylegesen bibliai dolgok profán magyarázata a szövege, de a dallama abszolút ütős.
Az Umbra egy hangulatos szintiszekcióval indul, ami rockká terebélyesedik, ez egy dal az emberi érintés szükségességéről szól, értsd: a szexről. Az Excelsis zárja a sor egy erőteljes balladaként, érdekes módon azonban a változásokról szól, talán a zenekar jövőbeli irányváltásáról lehet benne szó…
Szóval hogyan viszonyul a Skeleta az előző öt albumhoz? Szeretek trilógiákként gondolni a lemezekre, ahol is az Opus Eponymous, az Infintessimum és a Meliora nagyon komplett csomagot képeztek, az utóbbi kiadványok, a Prequelle, az Impera és most a Skeleta pedig megintcsak tökéletesen illeszkedik egymáshoz, mint a zenekar II. fázisa. Ahogy közeleg a globális sztárság, érdekes lesz figyelni, merre indul majd a Ghost a 7. albumával, szerintem egy új korszak zárul ezzel a kiadvánnyal.
De ne rohanjuk ezzel ennyire előre, élvezzük ki a jelenlegi kiadványt minden lehetőségünkkel, mert van benne meló. Felületesen kezelve ténylegesen szórakoztató és könnyed kiadvány, de aki ismeri a forge-i világot, tudhatja, mindennek van valami jelentése és jelentősége a felületi máz alatt. Szóval, amikor már nem ereszt, add át magad a puszta élvezetnek, nem bánod meg. Engem beoltott, elvitt, megevett, rabbá tett… megint. Ördögi!
666 (10)/10