Nem sűrűn fordul elő, hogy 1 hónapon belül kétszer is láthatunk egy bandát két különböző turné keretében. A Knocked Loose fanok, akik nem szívesen fizettek volna be egy Metallica koncertre (ha létezik ilyen), hogy elő elő zenekarként tekintsék meg kedvencüket, olyanok társaságában, akiket nagy valószínűséggel teljes mértékben hidegen hagy az efféle muzsika, azok az önálló fellépésük bejelentésekor biztosan fülig érő szájjal mosolyogtak percekig. Leszámítva természetesen a jegyhez később nem jutókat, hiszen az Akvárium nagytermében megrendezett esemény könnyedén sold out lett.
Sokáig nem lehetett tudni lesz-e előttük más banda, egészen a koncert előtti napig. Végül a sokak által kedvelt hazai The Southern Oracle lett a befutó.
Nem úgy nézett ki a napom, hogy oda fogok érni időben a fellépésükre, de szerencsémre minden összejött és épp odaértem kezdésre. Utólag belegondolva hatalmas hiba lett volna kihagyni a röpke félórás szettjüket.
Nem mostanság láttam őket utoljára, ha emlékezetem nem csal, akkoriban még inkább a deathcore felé húztak műfajilag, így ez a kép élt a fejemben. Mentségemre szólva a koncert után végig is mentem legutóbbi albumaikon és az általuk játszott modern thrash/HC szenzációsan áll nekik, engem megvett, azóta is örömmel hallgatom.
Ehhez pedig nem kellett semmi különleges, „csak” egy nemzetközi színvonalú, végtelen energiákat felszabadító koncert. Végig feszes tempót tartottak, nem hagyták a közönség aktívabb tagjait pihenni, szerencsére a legtöbben nem unalommal álltak és várták a csodát, hanem örömmel álltak be kicsit tesizni. Ez már félsiker egy ilyen estéhez, de az is biztos, hogy akikben semmit nem mozdít meg Kókai Barnabásék eszeveszett vehemenciája és a vérprofin letolt thrash riffek halmaza, azok nem biztos, hogy itt voltak a legjobb helyen ezen az estén.
Ugyanis a Knocked Loose nem kegyelmez, nem hagy lélegzetvételnyi időt a szusszanásra és nem lehet csak állni és bámulni. Bryan Garris kényelmesen, nyugodtan sétált be a Binding Faith kezdésére, aztán az első gitárhangoktól a koncert végéig teljes átszellemülésben szántotta fel a színpadon és a lehető legnagyobb beleéléssel, már-már érezhető fanatizmussal a saját dalai iránt, tolta végig a túl gyorsan elszállt egy órás műsort.
Nagyon vártam ezt az estét, de nem voltak nagy elvárásaim, valahogy legbelül azt éreztem csalódottan fogok eljönni. Főként épp Bryan hangjától féltem kissé. Nem tudtam élőben, hogy fog hangzani a sajátos orgánuma, hazudnék, ha azt mondanám miatta szeretem annyira őket. Számomra egyértelműen a mérhetetlenül súlyos témák és a remekül összerakott dalok adják zenéjük különlegességét.
Itt viszont nemhogy nem tapasztaltam hangügyileg problémát, hanem valahogy sokkal jobb élményt nyújtott, mint felvételen. Ez összességében a banda egészéről elmondható. Akiket eddig bármi elriasztott a kentucky együttes hallgatásától, az nézze meg őket élőben. Teljesen másképp jön át az egész jelenség a vizualitással karöltve és itt nem a díszletre vagy az extra fényekre gondolok, mivel a díszítés kimerült a legutóbbi albumuk, a You Won’t Go Before You’re Supposed To borítóján látható fénykeresztben. Hanem a tagok mindegyike olyan beleéléssel játszott a saját hangszerén, amit öröm volt nézni. Mindenkinek megvan a saját stílusa, első látásra nagyban különböznek egymástól, senkiben nem találni hasonlóságot, csak egyet, a legfontosabbat, imádják játszani a dalaikat. A közönség pedig imádta átélni, nem kellett könyörögni a wall of death vagy a circle pitért, szó nélkül szeretgették egymást hardcore arcok és a biztonsági őröket se hagyták munka nélkül a body surferek.
Külön kiemelném Isaac Hale gitárost, aki a mélyeket szolgáltatja nem csak a gitáron, hanem hangban is a legtöbb dalban. Amolyan másodlagos frontemberként szolgált végig és a közönséggel való kommunikáció, illetve motivációs beszédek nagy része is tőle érkezett. Mély orgánuma simán megállná a helyét egy death metal banda élén, így élőben sokkal erőteljesebbnek hatott, mint a felvételeken, de ez összességében elmondható. Valahogy súlyosabbnak hatott minden, csontvelőig hatoltak a riffek, képtelenség volt nem megmozdulni szinte az összes dalnál. A breakdownok előtti calloutok pedig a közönség előadásában hidegrázós élményt nyújtottak. El sem tudtam képzelni milyen csodálatosan hangzik több száz egyszerre ugató ember, vagy épp a Suffocate kiálltás ugyanennyi fanatikus torokból.
A setlist főként a legutóbbi lemez dalaiból állt, de nem maradt ki a legutóbbi kislemez, a Hive Mind sem és a korábbi lemezekről is csipegettek.
Sokat lehetne még ódákat zengeni erről az estéről, de inkább buzdítanék mindenkit, aki majd a Metallica előtt látja őket július 13-án, hogy legyetek nyitottak. Nagyon más élmény lesz, mint az ottani fellépők bármelyike az tény, meg is merem kockáztatni, hogy nagyon nem fognak odailleni. Bátor húzás volt Hetfieldéktől, de, ha ők mertek bátrak lenni, ti merjétek majd jól érezni magatokat legalább negyed annyira, mint ahogy én éreztem magam többek között ezen az eseményen!