Úgy gondolom, egyik metal stílus sem tud olyan szélsőséges lenni, mint a symphonyc metal. Egyik oldalon ott van például a Rhapsody of Fire, aminek az alapzenéje közelebb áll egy power metalhoz, s ez van megspékelve szimfonikus hangzással, míg a másik véglet az Eye of Melian, ami már nem is nevezhető metálnak, hanem talán az opera és filmzene szerelemgyerekének. Ez a stílus nem a mennydörgő dobokra és a lángoló gitárokra épít, hanem az érzéki hegedűre, a lágy zongorajátékokra és a legfőbb elemére, a földöntúli énekre.
Az Eye of Melian a holland dalszerző és producer, Martijn Westenholt ötlete (Delian, Within Temptation), aki buja, zenekari fantasy álmaiból nagyszabású zenei projektet szeretett volna létrehozni. Ezért aztán 2017-ben összeállt Robin La Joy-jal, aki régóta szintén nagy fantasy rajongó volt, és idejének nagy részét legfőképpen J. R. R. Tolkien műveinek olvasásával töltötte. (Az együttes neve is az író regényeiből jött, hiszen Melian egy fiktív szereplő a műveiben. A testnélküli, de alakot felvenni képes és varázshatalommal is bíró lény, aki állítólag a fülemüléket tanította énekelni és a lények szemébe nézve ki tudta olvasni azok sorsát.) Hozzájuk csatlakozott „valószínűleg Melian tanítványa, egy fantasztikus fülemüle”, Johanna Kurkela énekesnő, akinek angyali hangja kelti életre a fantáziát, és szárnyakat ad ennek a földöntúli zenének.
A zenekar második albuma, a 12 dalból álló Forest of Forgetting, ami az előző album folytatása, és amit nem mindenkinek könnyű egy fenékkel végighallgatni. Nem azért, mert olyan borzasztó zene lenne ez, hanem azért, mert ez a 60 perc filmszerű hangzás csupa lassú számokból áll, amik néha össze is folynak, mintha konkrétan filmet néznénk és a cselekmény történése alatt jönnének az aláfestő zenék. Többségünk, akik a pörgős, hangos metalhoz vagyunk szokva, ahogy hallgatjuk ezeket a többnyire csendes, lírai alkotásokat folyamatában, a közepe táján, már egy kis melankolikus érzésünk támad. Valahogy talán úgy lehetne működtetni az élvezetes hallgatást, hogy négy számos etapokra bontva még tökéletesen oda lehet figyelni, aztán egy kis szünet után lehet folytatni tovább a repülést. Így aztán nehéz is kiemelni bármelyik nótát is az egészből, mert ez az alkotás egy végeláthatatlan egységet alkot, ami varázsol és elbűvöl anélkül, hogy sarkalatosan tudjál emlékezni egy-egy számra. Talán a kiadó által kiadott klippes darabok a legkiemelkedőbbek, de én még azokon belül is kiemelnék egyet. Az utolsó szám, a Tears of the Dragon, egy Bruce Dickinson feldolgozás, ami szerintem olyan jól sikerült, hogy nálam ez az utóbbi idők legszebb lassú száma.
Ezt a lemezt érdekes módon lehet jellemezni, nem úgy, mint ahogy általában a többi szokásos metal alkotásokat. Merthogy ez a zenei mű nem is tucatáru, hanem valami egészen más, ezért nekem most más kifejezés jut az eszembe, mint általában: fantasztikusan gyönyörű! Ez az album egy terápia, ami akár egy pszichológusnál is szólhat halkan a háttérben, de olyan szituációt is el tudok képzelni, hogy az ember hazamegy, teljesen fel van dúlva, hogy a munkában totál kikészítették, a közlekedésben is full káosz volt, majd szétveti az ideg. Beteszi ezt a zenét, lefekszik, lehunyja a szemét, és átadja magát az élménynek. Még az sem baj, ha bele-bele bóbiskol, mert ez passzívan is működik. Ez a gyógyító nyugalom, ami árad belőle, érzékein átölel és pihepuhán ellazít, behatol az agy legbelsőbb kérgeibe is, és ott kisimít minden barázdát. De nem csak csukott szemmel működik, hanem ha a vizuális élményre is támaszkodunk a klipek által, akkor még teljesebb lehet a kép. Johanna szépsége, elbűvölő mosolya és angyali hangja – három az egyben – olyan szívet melengető és feloldó élmény tud lenni, hogy ezt receptre kéne felírni.
Ahhoz, hogy pontozzak, teljesen át kell szellemülni, hiszen nem ilyen zenéket szoktam hallgatni, és nem is tudnám egyfolytában csak ezt befogadni, de ha egy rajongó bőrébe bújok, és az ő fülével hallgatom, akkor szerintem úgy változtatná meg az én kijelentésemet, hogy ez TÖKÉLETESEN gyönyörű, ezért:
10/10