A Disney érában készült Star Wars alkotások meglehetősen hektikusak és véleményesek -legyen szó nagyvásznas filmekről, vagy sorozatokról. Ennek az időszaknak a 2016-ban készült Rouge One (magyarul: Zsivány Egyes) volt az egyöntetűen legsikeresebb darabja. Két kérdés merül fel: miért ez volt az, amelynek nimbusza lett, és miért nem próbálta tovább másolni az egeres cég a receptet? Az első kérdésre az a válasz, mint a Thunderbolts esetében: vélhetően a már jócskán felnőtt korba ért ősrajongók, és a már más impulzusokban szocializálódott újabb fan generáció sem tudott mit kezdeni a varázslatos galaxis bájos bugyutaságával- a Rouge One viszont egy sokkal felnőttesebb, sötétebb tónust csempészett a lucasi világba, és így új színt vitt az egészbe. A második válasz: a receptet „kis” fáziskéséssel, és sorozat formában, de az Andor című sorozat vitte tovább 2022-ben. A most megjelent második (és egyben utolsó) évadban pedig elértük a csúcsot: itt egy Csillagok Háborúja tartalom, kifejezetten felnőtteknek.
Az Andor születésének, stílusának értelmezéséhez nagyon messziről, gyakorlatilag a kezdetektől kell értelmezünk a folyamatot: George Lucas kétségkívül egy zseni, ugyanakkor személyiségéből fakadóan handicapje van a szociális képességek terén. Ez a kettősség erősen rányomta a bélyegét élete fő művére is. A Skywalker „szappanopera” 1977-es indulásakor (és utána folyamatosan) jelentek meg olyan kritika hangok, amely szerint ez egy infantilis mű -és ha felkent Star Wars rajongóként a szívemre teszem a kezem, akkor is be kell látnom, hogy ez igaz. Utólag tanulságos volt olvasni a Galaxisokon innen és túl című George Lucas című életrajzi kötetben azt a részt, ahol a mester maga vallotta be, hogy az első forgatókönyv verziót szociális interakciók tekintetében atyai jóbarátja Steven Spielberg, és akkori felesége Maria Lucas javították fel – az ő segítségük nélkül vélhetően a szereplők közti dialógusok nagyjából a sokat átkozott Holiday Special szintjén mozogtak volna. Lucast ugyanis egyszerűen nem érdekelték az emberek (és más létformák): ő inkább a sztoriban, és a látványban hitt.
Lucasnak volt azért annyi önreflexiója, hogy a Birodalom visszavágtól kezdve a rendezői széket átadta másoknak, mivel belátta, hogy a számára a színészek instruálása, mint ember-ember közti kommunikáció, nem egy önazonos műfaj. Ennek a munkafolyamatnak volt köszönhető, hogy a végtermék egy roppant látványos hőseposz lett, amelyben a szereplők nagyjából a gyermekmesék szintjén kommunikáltak egymással. Elég belegondolnunk abba, hogy például a férfi -nő kapcsolat az egész alaptrilógiában kimerült egy -azóta mémmé vált -Luke -Leia csókkal, valamint Leia és Han közti habos-babos szerelemmel.
A nemiség nemhogy a képkockákon, de a sorok közt sem jelent meg, és soha nem volt mozgatórugója semmilyen cselekménynek -pedig Ádám és Éva óta tudjuk, hogy ez bizony fontos tényező. Persze a folytatás-pontosabban előzmény- trilógiában már gyakorlatilag Anakin és Padmé tragikus szerelme volt a vezérfonal -de lássuk be, hogy itt is egy B kategóriás tinidráma szintjén volt ábrázolva a dolog.
Ebből az alaphelyzetből indulva jutunk el az Andor második évadáig, ahol a különböző szereplők közt megjelenik a kémia és annak sokszínűsége, ami valahol természetes, ha emberekről (és más élőlényekről) beszélünk. Mon Mothma és a férfi szenátorok közti folytott szexualitás, a birodalmi hódító hadsereg tisztje, aki nemi erőszakot akar elkövetni egy leigázott bolygón, a birodalmi tisztviselő nárcisztikus és kontrollfreak anyja (és annak hatásai), a kényszerházasságra kényszerített chandrilai fiatalok közti nem létező vonzalom…ezek a való életben is megjelenő szituációk, amelyek az emberi (és egyéb létformák) életének sava -borsát adják. És most a legendásan felesleges leszbikus csókjelenetet nagyvonalúan felejtsük el…
Az Andor ezzel behozott egy olyan tényezőt az SW világába, ami nem volt eddig jellemző, de igazából nagyon hiányzott belőle: igen, ezzel elűzi a gyermeki ártatlanságot, és a felnőtt korba lép.
És miben másabb még ez a széria? Az eredeti trilógia pusztán utalgatott arra a politikai folyamatra, amely során a demokratikus Köztársaságból diktatórikus Birodalom lett. Az előzmény trilógia,és az utána következő filmek és sorozatok már adtak némi betekintést ebbe a folyamatba, de az, hogy egy Star Wars alkotás egy rettenetesen sötét és intrikus politikai drámává válljon, azt csak az Andor tudta és merte megtenni (mondjuk ezt már az első évadban is meglépte). Az egyre inkább teret és funkciólat vesztő szenátorok a politikai színtéren harcolnak egy fullasztó, mindenre rátelepedő egyre nagyobb árnyék ellen. Mindeközben az épp megalakuló lázadó sejtek egymástól elszigetelten, paranoiás hangulatban, minimális erőforrásokkal próbálnak tenni az egyre kínzóbb elnyomás ellen. A két csoport útja és szándékai szükségszerűen keresztezik egymást, de ez egyáltalán nem egyenes, és nem is kéjutazás.
A Csillagok Háborúja kikezdhetetlen idealizmusa itt bizony nagyon más hangsúlyt kap: a közélet alakítóinak céljai nemesek, de tetteikről ezt már egyáltalán nem mondhatjuk el. És akkor még nem is beszéltünk a „végeken” küzdő lázadókról, akik a főhőssel az élen sokkal jobban hasonlítanak a fénykor Han Solójára, vagy a Fast and Furious szerethető tolvajaira, semmint a szabadság felszentelt harcosaira. Eleve, már a trailer is- szakítva az eddigi hagyományokkal -nem egy epikus szinfónikus művel kezdett, hanem valami garázsrock hangulatú dalra lettek összevágva a kedvcsináló jeleneteke -és az előzetes nem hazudott, ez a koszois rock and roll hangulat végigvonul az egész filmen. Persze nem mondhatjuk, hogy Han Solo vagy Lando Calrissian nem hozták be „rocksztár feelinget” ebbe az univerzumba, de most szinte MINDENKI ilyen….és ez ad egy óriási, nem várt vagányságot az egésznek. Itt nem hősök mentenek meg hétköznapi embereket, hanem a hétköznapi emberek válnak kényszerből hőssé-vagy adott esetben mártírrá.
Az aktualitás: George Lucas vállatan a náci Németországot (és más diktatúrákat) vette alapul a Birodalom ábrázolásakor, és történetében volt egy tanító szándék. Nyilván, egy kaliforniai srác, aki a hidegháború idején született és szocializálódott, nem is tehetett mást, hiszen az ő hazája volt a szabadság eszméjét védő nagyhatalom, egy másik, elnyomó szuperhatalommal szemben. Ezt követően azonban a Star Wars egy időtlen értékeket tálaló népmese lett, amely mindig, és minden aspektusában a klasszikus fabula -formulát követve a jó és a gonosz harcát mutatta be – de ennek sokkal inkbb az univerzális szórakoztatás lett a célja, és nem a burkolt edukációs célzat.
Az Andorban azonban újra megjelenik a szabadság eszme és az azért való küzdelem politikai tétje, és olyan aktuális témák is megjelennek a történetben, mint a saját célra épített politikai narratíva ereje, vagy a hatalomféltésből-hatalomszerzés céljából elkövetett dezinformációs kampány ….és az, hogy ezekkel a módszerekkel hogyan lehet eltitkolni nagyon súlyos tetteket…. A Star Wars mert újra aktuális és edukatív lenni, egy olyan világpolitikai helyzetben, amikor ennek van értelme és tétje.
A sorozat a Disney stream felületein tekinthető meg, és minden epizódnál van egy korhatár jelzés, hogy itt bizony Drug, Violance és Abuse várható.
Ezzel elértük, hogy a Star Wars és a Sex Drugs és Rock And Roll leírható egy értelmes mondatban, amit sosem gondoltam volna, de megtörtént …és ez nagyon jó így …
A sorozat folytatása nem várható, hiszen a cselekmény gyakorlatilag beletorkollik a Zsivány Egyes cselekményébe …viszont, ha az ezt követő Star Wars kontentek megütik ezt a színvonalat, akkor megállítható a széria bukási szériája, amit az Akolitús, a Kóbor Alakulat és a többi, elmúlt években kijött széria okozott…
Mivel ez egy koprodukcióban készült cikk, ezért Gáti Viktor kolléga is megosztja röviden a műről alkotott gondolatait -amelyek egyrészt egybecsengőek a fentebbiekkel, másrészt inkább érzelmi alapon közelítik az értékelést.
Amikor elkezdtem írni ide, a Rics&Greenre, a zenefanatizmusom mellett a Star Wars
univerzum iránti rajongásomat is magammal hoztam. Ez idáig ennek lenyomata nem készült az oldalon, sőt egy ideje pihenőpályára került a filmek, sorozatok, könyvek, képregények habzsolása, amely az utóbbi években az életem fontos része volt. Ám az Andor második évada visszaterelt engem Az Útra.
Miután először megnéztem a Zsivány Egyest, egyből kettős érzésem támadt: egyrészt mi az,hogy nincsenek erőhasználók a filmben, másrészt hogy lehet egy Star Wars-mozi ennyire magával ragadó és hiánypótló Jedik és Sithek nélkül? Cassian Andor, Orson Krennic és a többiek a valós emberi jellemzőket a korábbi negyven évben megszokott, nem kevésszer bájos misztikum fölé helyezték, és ezeknek rendelték alá: a heroikus emelkedettségtől mentes odaadásnak, önfeláldozásnak, a minden akadályt legyűrő fondorlatosságnak, de egyúttal a legsötétebb, legkíméletlenebb eszméknek és cselekedeteknek is, amelyekre az életből hozott példákat csak a történelem legkomorabb epizódjaiban találunk. Alapvetően megszűnt a korábban működött gyermeki és felnőtt rajongói síkon való befogadhatóság és értelmezhetőség: ehhez a filmhez fel kellett nőni. És ezt az Andor első felvonása után a második évadban csak fokozta Tony Gilroy és kompániája: ez a két évados széria célzottan felnőtteknek szól, és ez valami hihetetlen élvezetes.
A jellemépítés és -fejlődés a Star Wars mindenkori alapeleme, ám ezt új szintre emelték az Andorban: elsőre jelentéktelennek tűnő birodalmiak és lázadók emelkedtek mind magasabbra és váltak a fő cselekményszálhoz (vagyis Az új reményhez) vezető
kulcsfontosságúvá eszkalálódó konfliktusok központi alakjaivá. Mindezt úgy, hogy közben
minden jelenetnek iszonyat súlya volt, finom részletek jelentettek döbbenetes utalást vagy
referenciát a múltra és jövőre nézve. Személy szerint ez utóbbiakat talán mindennél jobban
szeretem a klasszikus és előzmény trilógia óta készült alkotásokban: ahogy fokozatosan
összeáll a nagy kép, ahogy helyükre kerülnek a részletek, vagy ráébred az ember, hogy
„tényleg?!”… Azt hiszem, ez a legcsodásabb a Star Wars univerzumban, és minden dicséret
megilleti azokat, akik ilyen érzékkel képesek ehhez hozzátenni, mint Gilroyék produkciós
csapata és a Diego Luna vezette színészgárda. Így lehetett több millió rajongó kedvence
Mon Mothma, Luthen Rael, Kleya Marki, Lonni Jung, Syril Karn, Dedra Meero és a többiek.
És mindezt báj, humor, gyermeki játékosság nélkül. Köszönjük, Tony! Bár azt mondtad, itt a vége, talán lesz még „új remény”, hogy hozzáteszel egy újabb mesterművet ehhez a
semmihez sem fogható világhoz.