Több kapcsolódási pont is van a Treat és az Europe története között. Mindkét zenekar svéd, dallamos hard rockot játszik és az 1980-as évek eleje környékén kezdte pályafutását. Aztán mindkettő feloszlott egy időre a 90-es években, de mindkettő visszatérése igazán hangosra sikeredett a 2000-es években, azonban az igazi, minden vivő nagy durranás a Treat-et elkerülte, ami a Europe-ot nem (a’ la Final Countdown). Az 1985 és 1992 között megjelent öt album jó ismertséget hozott a bandának, de 1993-ban mégis nyugovóra tértek (az utolsó, nem igazán erős albumon már Mats Levén énekelt!)
Miután azonban a semmiből jött válogatáslemezük, a Weapons of Choice 2006-ban nagyon jó fogadtatásban részesült, a svéd veteránok azt mondták, hogy talán van még néhány ütőkártyájuk, amit kijátszhatnak, így a Frontiers-nél kiadott albumuk 2010-ben a meghökkent világ elé tárta a Coup De Grace-t, ami megindította az újkori sikerek lavináját. (Ugyan jómagam az In Flames Clayman című albumának kiválóra sikeredett bónuszaként figyeltem fel a World Of Promises című Treat szerzeményre, így jutottam el a zenekarhoz.) Az azóta megjelent albumok is mérföldkövek, amelyek már nem forradalmasítanak semmit, csak mély gyökeret eresztettek a kiváló dallamok szerelmeseinek hallójárataiban, egyúttal újabb remekekkel gyarapítják a hard rock óriásainak örökségét. Méltó helyet kapott ezáltal a Cheap Trick, az Ufo, a Foreigner és társaik alkotta legendás galeriben a zenekar (Talán a Treat új neve lehetne is Uforeigner, nem?).
Aztán meg az idei tizedik stúdióalbumon, a The Wild Card-on is ismét nyerő kézzel játszik a banda, meglehetősen lendületes, ultradallamos muzsikával és nyerő refrénekkel teli az eresztés. Anders Wikström gitáros, a formáció főnöke és fő zeneszerzője még mindig több ászt tartogat a paklijában és figyelemreméltó gitárszólókkal támogatja az énekes, Robert Ernlund hibátlan előadását, aki így, közel a 70-hez is nagyszerű formában van.
Az első tételek, az Out With A Bang és a Rodeo egyértelműen mutatják meg az irányt: erős és gyors riffek, tapadós refrének, vágtató ritmusok… ez a Treat-féle támadás klasszikus tüzérséggel, masszív hangzással, újra megtalált, fiatalos tűzzel. Az előbbi egy valódi nyitószám, ami azonnal megadja az alaphangot: dinamikus, határozott, tökéletesen felépített.
A nosztalgia, amelytől tocsog az 1985, itt nem egy kétségbeesett és csöpögősnek szánt menekülőút, hanem egy prizma, amelyen keresztül a zenekar újra felidézi inspirációit, a 80-as évek örökségét egy határozottan kortárs produkcióval elővezetve, egyúttal megmutatva a kezdeteket, az elveszett ártatlanságot és a még a kezdetek óta meglévő életerőt ünnepli.
A The Wild Cardon feltűnő az erő és a sebezhetőség közötti távolság/hangulati kettősség zenei szempontú érzékeltetése, erre kiváló példák az Endeavour és a Hand On Heart. A gitárok tág határok között zengedeznek, szinte epikus jellegűek, de a szövegek a kitartásról, a hűségről és arról szólnak, hogy az évek, a kudarcok során is életben kell tartani a belső tüzet, pedig karakterben jelentősen eltérnek ezek a dalok. Erős témák és érzelmi kettősség, kiváló megvalósítással.
A következő Heaven’s Waiting egy hangulatosabb, atmoszférikusabb tétel, lassabban lépdelő, szinte spirituális élmény, egy jóleső, lélegző felvétel. Ami a Back To The Future-t és a Mad Honey-t illeti, ezek a zenekar másik oldalát mutatják: harapósabb, „szeletelősebb”, időnként kacérkodnak egy izmosabb-dallamos metalos megközelítéssel.
A fény/árnyék kettősség az Adam & Evil-ben éri el a csúcspontját, egy őstörténeti kitekintésekkel teli darabban, ahol a fókusz a belső konfliktusokon van. Az énekszólamok különösen kifejezőek, egy erős és kanyargós riff kíséri útjára őket támogatólag, mielőtt egy hatalmas refrénbe torkolnánk. A Your Majesty az egyik legteátrálisabb, királyi riffekkel, fenséges refrénnel bíró szám: ez egy színpadra termett darab. A Night Brigade sötétebb, durvább, félelmetes groove-ot és feszültséget hoz, amely csak az utolsó refrénben enyhül, ez az album legmodernebb megközelítésű dala.
A zárásként érkező tételek, az In The Blink Of An Eye, One Minute To Breathe kettőse megint csak összetartozó, befelé vizsgálódva, önmaguk definiálására alkalmas dalok, amelyek elgondolkodtató hangnemben utalnak a saját értékeik, céljaik tisztázására, kvázi összegzésként. A One Minute To Breathe önmagában pedig feszültséget maga után hagyó, merész, de hatásos befejezés.
A The Wild Carddal a Treat bebizonyítja, hogy több évtizedes karrier után is lehetséges meglepetést okozni anélkül, hogy megtagadnák DNS-üket. Itt a hatékonyság együtt él a valódi zenei ambícióval. Modern a produkció, megújult energiával és a határok feszegetésével: ezek az összetevői ennek az új alkotásnak.
Érdekes megjegyezni fűszerezésként, hogy a zenekar belengette immár végleges búcsúját egy turné keretében. Ugyan teljesen ez még nem hivatalos, de meg tudja magyarázni, hogy miért is lett ez az album ilyen, amilyen. Maga a zenekar tökéletes a nosztalgia katalogizálására, ugyanakkor a muzsika mégis üde és friss. A kompozíciókból süt, hogy igazi tiszta ötletekkel újra akarták definiálni az identitásukat, és értelmet-értéket akartak adni ennek az albumnak, minden darabot úgy terveztek meg, hogy érzelmi és stiláris szempontból is egy fejlődési irányba (akár a végső búcsúba) fusson ki.
Erre pedig csak egy igazán érett zenekar képes. A The Wild Carddal a Treat megmutatta, hogy egy veterán zenekar is képes kockázatot vállalni, meglepetéseket okozni és fejlődni. A sűrű, de mégis könnyen befogadható album tele van ellenállhatatlan dallamokkal és sok mély tartalmú témával, ami talán elsőre nem is látszik. A modernitás és a hagyományok ápolása, az erő és az érzelem ötvözete ez a lemez, amely az igényes, dallamos hard rock szerelmeseit el fogja kápráztatni. Ahogy teszi azt már több mint 40 éve. Kár lenne még befejezni….
10!!!