A mai napig él az a tézis, hogy a rockzene egy maszkulin műfaj. Mégis, napjainkban már természetes, ha egy női vokalista, hangszeres, vagy egy komplett csajzenekar áll a fesztiválok vagy koncerthelyszínek színpadára. Az, hogy ilyet láthassunk manapság, egy hosszú és rögös út eredménye. Az út elején pedig ott áll a The Runaways, akiknek a debüt lemeze idén 50 éves, és nem csak rocktörténeti, hanem társadalmi szempontból is mérföldkő. Az évforduló kapcsán egyfajta tiszteletadás és hagyományápolási céllal érdemes feleleveníteni a zaj királynőinek lemezét, és annak születési körülményeit.
A dél-kaliforniai The Runaways nevű lánybanda 1975-ben alakult, olyan csajokból, akik a tipikus rossz lányok. Ha magad is lány vagy, anyád figyelmeztetett, hogy ne legyél olyan, mint ők. Fiús anyák esetében tiltás és az aggodalom az első gondolat velük kapcsolatban. Ez a formáció rövid, de viharos karriert futott be az 1970-es évek közepén, amely 1976-ban megjelent, az együttes nevét viselő debütáló albumukkal vette kezdetét. Ezt követően nagyon gyorsan egyszerre eszkalálódott a siker és a problémák. Konfliktusok, tagcserék, egy kevésbé sikeres második lemez, majd feloszlás. Ezért is érdemes az első anyagukra koncentrálni. Az albumot röviddel a hölgykoszorú összeállítása és a lemezszerződés aláírása után vették fel és adták ki. De hogyan, kik, miért? És mi lett ennek az egyetemes popkultúrára mért hatása?
A híres-hírhedt csajbanda alakulásának háttérsztorijai és a zenei elemzés előtt azonban érdemes egy kicsit távlati, vagy, ha úgy tetszik, szociálpszichológiai szempontból vizsgálni ezt a cím nélküli lemezt. A mai pop-és rockzenét jellemzi az, hogy nagyon sok esetben nagyon nyíltan beszél a szexualitásról, vagy a mentális instabilitásról – a 2020-as években már abban sincs semmi meglepő, hogy ezeket a kérdéseket a női oldalról is kíméletlen őszinteséggel jelenítik meg egyes előadók a dalszövegeikben, vagy színpadi performanszukban. Érdemes azonban belegondolni abba, hogy ez a ’70-es években egyáltalán nem volt megszokott. Sőt, inkább tabu volt. A The Runaways pedig épp azzal tudott egyedivé és emlékezetes örökzölddé válni, hogy ezt a tabut döntötte le a tizenévesek szorongásáról, a szabályszegésről és a szexről szóló, provokatív szövegeivel. Ezzel pedig úttörökké váltak, nem csak zenei, hanem társadalmi értelemben is.
Muzikális aspektusból nézve a produkció a glam rock és a minimalista punk találkozási pontján áll, egyszerre idézi a klasszikus Deep Purple féle hard rockot és az akkoriban szárnyait bontogató punkot. A nyitány a Cherry Bomb, amely azóta is a rocktörténelem egyik legkarakteresebb himnusza. A megjelenése óta eltelt fél évszázadban számos helyen felbukkant: rockdiszkókban, retro dallistákon és filmek betétdalaiként. Hallhattuk a Dazed and Confusedben, a Guardians of the Galaxyban, vagy épp a The Boys című szériában is felcsendülni.
Nem csak a dalon, hanem az album egészén végigvonul egy csiszolatlan, de kirobbanó energia, ami akkoriban idegen volt a rádiók által simára smirglizett közízléstől. Érdekesség, hogy az amerikai rádiós lemezlovasok nem is nagyon tudtak mit kezdeni akkor a jelenséggel, és épp ezért a The Runaways az igazán nagy sikereit nem is a szülőhazájában, hanem Japánban érte el.
Az albumon hallható Lita Ford gitártémák és Sandy West dobos ütemei mára legendássá váltak, de 1976-ban a kritikusok gyakran elintézték őket annyival, hogy „ahhoz képest, hogy lányok, egész jól játszanak”. Ez a fajta lekezelő hangnem, a zenekar körüli értetlenség és a zeneipar kizsákmányolása olyan feszültségeket szült, ami a banda destabilizálódásához, majd szétulláshoz vezetett. Bár ez a rövid, de intenzív utazás felőrölte őket, a lemez hatása beépült a rockzene DNS-ébe, útmutató lett a nyomon következő generációk számára, és később szinte minden tag kapacitált ebből. Joan Jett az ebből fakadó dühéből szította fel magában azt a tüzet, ami a ’80-as években világsikerre inspirálta, Lita Ford pedig alanyi jogon lett a női rockgitáros figurájának archetípusa. Micki Steele, a zenekar első basszusgitárosa még a Runaways befutása előtt távozott. Később csatlakozott a ’80-as évek egyik népszerű együtteséhez, a The Bangleshez (többek között olyan slágerek fűződnek hozzájuk, mint a Manic Monday vagy az Eternal Flame), ahol hosszú és sikeres karriert futott be. Az őt váltó Vicki Blue producerként és rendezőként találta meg a számításait. Dolgozott többek közt Suzi Quatroval, de korábbi zenésztársával, Lita Forddal is. Sandy West, a zenekar dobosa és alapítója a feloszlás után is a zenélésnél maradt, session-zenészként dolgozott. Cherie Currie, a The Runaways arca és énekesnője rövid ideig színészkedett, majd komoly kábítószer-függőséggel küzdött. Később felépült, drogterapeutaként dolgozott, sokakat segített a gyógyulásban. A tagok élettörténetét nézve elmondhatjuk, hogy mindegyikükben hatalmas energia és lehetőség volt, és ez már a debütáló lemezen, és az azt követő turnézásban is megmutatkozott.
Amikor 1976. június 1-jén a Mercury Records által kiadott a The Runaways debüt albumban a zeneipar egyetlen szórakoztató kuriózumot látott: azt, hogy ez egy csapat tizenéves lány garázsrock kísérlete.
50 évvel később, 2026-ban visszatekintve azonban világossá válik: ez a lemez nem csupán egy zenei kiadvány volt, hanem egy törésvonal, amelyen keresztül a rockzene társadalmi normái végleg megváltoztak. A történelem igazolta, a sok esetben kicsúfolt zenekar végül sokkal tartósabb nyomot hagyott maga után, mint a későbbi, kereskedelmileg sikeresebb, de mára elfeledett társai.
Ezeknek a sikereknek a kulcsa a tagokon kívül egyértelműen a manager és producer Kim Fowley volt. Ő hagyta a lányoknak, hogy zenéjükben a rockandroll vadsága és zabolátlansága ne kerüljön kilúgozásra, és szándékosan épített egy rosszlányos, kifejezetten szexista imidzset a zenekarnak. Ez kétségtelenül sokat hozzátett a sikerhez, ugyanakkor a teljesség érdekében érdemes feleleveníteni ennek az árnyoldalát is: számos interjúban, visszaemlékezésben megjelenik Fowley szadizmusa, diktátorsága, és a kiskorúak szexuális abúzusa, valamint a droggal való manipuláció is felsejlik ezekben a történetekben. Fowley épített egy remek produkciót, amit aztán nagyon gyorsan ő maga rombolt le. Kívülről nézve ez olyan, mintha a zaj kaliforniai királynői az egész világot szembe köpték volna, de ennek az is része volt, hogy először az őket kihasználó és kizsákmányoló zeneipari mogullal kellett megvívniuk a harcukat. A függetlenséget elnyerték, de a csatában ők maguk is széthullottak. Nomen est omen, a saját zenekaruk szökevényei lettek, de mindegyikük újjászületett, mint egy igazi főnixmadár. És közben, nem mellékesen, hagytak egy kitörölhetetlen nyomot a rockzenében…