Furcsa az a helyzet, amikor az ember egy csak hazai zenekaros este bejelentésére úgy kapja fel a fejét, majd kezdi vágni a centit, mint tettem azt én ezen buli kapcsán. Ez a négyes „csomag” ugyanis több tökéletes összeállítás volt és nem tagadom, jobban vártam, mint egy csomó külföldi kedvencemet. A Wall Of Sleep letette az asztalra az év hazai rock/metal lemezét, a Magma Rise tavaly jött ki egy méregerős albummal, akárcsak az At Night I Fly és a Devil Seed. Nem mondom, hogy ez a szó szoros értelmében vett tökéletes pünkösdi program, de ha az ünneptől eltekintünk, akkor mindenképpen erősen kötelező este.
Fotók: Bende Csaba (Zenefesto) – Barba Nega Facebook oldal
Igyekeztem a korai kezdésre odaérni, mert a bulit nyitó Devil Seed nagyon felpiszkálta bennem tavaly a tüzet. A Fóthy Réka énekesnővel kiálló csapat olyan éjsötét, kriptahideg hangulatot árasztó doom metalt játszik, amire még külföldön is csak ritkán van példa. Imádtam a The Oath-ot, imádom a Lucifert, a Saturday Night Satant és még sorolhatnám, de ezek mind popzenék ahhoz képest, ami itt a színpadon történt. Egyrészt nagyon fontos, itt tényleg átélés és megfelelő körítés van a zenéhez, nem gagyi színház, hanem tényleg megteremtődik az a fajta okkult, természetközeli hangulat, ami ehhez a zenéhez kell is, másrészt szerintem ezt a muzsikát csak így érdemes játszani. Réka, vagyis a színpadon Stragessa extrán szuggesztív jelenléte olyan, mintha egy feketemisét celebrálna. És a legtöbb hasonló zenekartól eltérően nem csak nőiessége miatt ennyire feltűnő, hanem hangi adottságai és frontemberi képességei miatt. Nagyon egyben volt az egész zenekar, látszott, ez tényleg egy olyan csapat, aki komolyan veszi, amit csinál és a korai kezdés ellenére is képesek voltak megteremteni a hangulatot a már ekkor is szép számú közönségnek. Baromi jól is szóltak szerencsére és tényleg egy olyan kezdésnek lehettünk tanúi, akik tökéletesen megalapozták az est hátralévő részét. Furcsa is volt szembesülni vele a koncert után, hogy odakint egy kellemes nyári este van és nem egy dermesztő halloween éjszaka.
A másodikként színpadra lépő At Night I Fly elsőre bizarr ötletnek tűnt ide, de mégsem éreztem úgy, hogy nagyon kilógnának. Egyrészt ez nem egy habkönnyű cukor aor, progocska, hanem ez bizony progmetal a javából és nem mindig fancy témákkal. Nálam a MirrorMaze lemezzel anno végleg bebetonozták magukat a hazai kedvencek közé és mivel egy ideje nem láttam őket élőben, nagyon vártam a bulit. Sajnáltam, hogy Kővágó Zsolti billentyűsfenomén egyéb elfoglaltságai miatt nem tudott jelen lenni, ezért a billentyűs témákat gépről (khm, pléjbekk, haha) oldották meg. Pejtsik Panna vokalista jelenléte azonban segített az OCD-men, hogy mégis 5 főt lássak a színpadon, ráadásul igencsak kiválóan megtámogatta BZ-t a koncert alatt. A rövid, de velős szett valami megdöbbentően jól dörrent meg és újfent csak csóválni tudtam a fejem, hogy-hogy nem Red Stage sold out ez a buli, már önmagában az ANIF megérdemelné! Tökéletes volt az egyensúly a dallamok, harmóniák és a virga között, ilyen az, amikor valaki érti, érzi, mitől lesz progresszív a progmetal. (Spoiler alert: NEM, nem a hangszeres maszturbációtól.) Meglepően gyorsan elröppent a szett és már most tudom, a következő önálló bulit semmiképpen sem szabad kihagynom, mert ez bizony brutál jó volt!
Magma Rise ügyben sem voltak bennem kérdőjelek előzetesen, még úgy sem, hogy nem láttam még őket az új dobossal. A Holdampf Gábor, Hegyi Kolos, Herczeg László trió nekem önmagában garancia arra, hogy minőséget kapjak, így nem volt kétség, most is így lesz. Bár, az „új” jelző csak a Magma Rise esetében jogos, mert Kludovácz Csaba nem ma kezdte a műfajt, a Stereochristban anno megmutatta, hogy is kell játszani ezt a habkönnyű, negédes muzsikát. Igencsak üdvözlendő volt ezúttal is, hogy gyakorlatilag az első pillanattól fogva kiválóan szólt a brigád, gondolom Taki megkapta a Piros Mogyorós csokikat érte (bocs, Bro, muszáj volt!), de rá is szolgált! A Magma Rise pedig továbbra is színtiszta örömzene, teljesen hiteles arcoktól. Annyira imádom, hogy ezeknek az embereknek minden levegővétele, kipárolgása ezt képviseli és ez jön le a színpadról is. Komolyan félni kezdtem, lehet-e ezt még fokozni aznap este? Nyilván azt tudta mindenki, hogy összeborulások nem lesznek, ezt mindkét fél jelezte előre, de ez talán így is van rendjén. A banda végiggyalulta azt a közel 50 percet és bizony tudtam, nehéz dolga lesz a Wall Of Sleepnek.
Az, hogy hét év után jött új lemez a Wall Of Sleepnél abban a pillanatban megbocsájtódott, amikor meghallgattam az anyagot. Erre tényleg megérte ennyit várni. Biztos is voltam benne, a setlist javarészt az új lemezre és a pont két évtizedes Sun Faced Apostlesre épül majd és nem is tévedtem nagyot. Amikor BZ csatlakozott, kicsit én sem tudtam, mit várjak majd a csapattól. Furcsa kettős érzés volt ez, mert végtelenül tisztelem a fiatalembert, de egyáltalán nem egy doom torok. Aztán kiderült, hogy de. Kétféle zene van: Amit BZ el tud énekelni és amit nem akar. Pont. A már vele készült The Road Through The Never nagyjából minden kétségemet eloszlatta, a koncertek pedig végképp. A The Kingdom megjelenéséig nálam a When Mountains Roar kirobbanthatatlan volt a Wall of Sleep toplista éléről, most azonban beláttam, engedek a fülemnek és a szívemnek.
A koncertről pedig tényleg csak szuperlatívuszokban tudok nyilatkozni, felvállalt elfogultsággal. Az, hogy egy zenekar minden kedvenced becsempészi a setlistbe (majdnem, mert a Receive The Pain kimaradt), majd olyan showt produkál, ami abszolút nemzetközi szint, az már majdnem pofátlanság. Amikor Füleki Sanyi mondta nekem a podcastban, hogy fog vokálozni, annak baromira megörültem. Egyrészt tudtam, hogy mind BZ, mind Janovszki Zsolt basszer/énekes vannak annyira profik, hogy csak abban az esetben mondják azt a riffmesternek, hogy vokálozzon, ha az tényleg a produkció javára válik, másrészt meg ezekbe a csordavokálokba mindig elfér még egy ember. Nem is tudtam betelni a hallottakkal. Emellett pedig olyan vizuál volt végig, nem csak a fények, hanem a háttérvetítések terén is, hogy csak elégedetten csettinteni tudtam.
A setlist tényleg egy álom volt. Az, hogy az új lemez legjobb dalai terítékre kerültek, az valahol evidens volt. A Letters from the Sea élőben is egy csoda, az ominúzus négy sornál, amit hamarosan fel is varratok, szabályosan megborzongtam és rázott a hideg. Az egyik csúcspont mindenképpen a The Last Straw volt, amit lemezen is szeretek, de itt valahogy sokkal inkább kijött az ereje a dalnak. A következő mindenképpen a Hungry Spirits, amit most hallottam először BZ-vel és kicsit furcsa is volt vele, annyira belém ivódott Csaba hangján ez a csoda. Imádtam, hogy Szabolcs egész este úgy püfölte a dobokat, hogy néha akarva akaratlanul is John Bohnam elemi erejű játéka ugrott be róla, Kemencei Balázs pedig most is hozta a maximum plusz egyet, ahogy szokta. Rendesen feltöltött, hogy azt látom, ezek az arcok a színpadon ennyire örülnek, hogy sokan vagyunk, hogy mindenki éli a bulit és tényleg megünnepeljük ezt a zseniális új lemezt, amiről mindenki mesélni fogja pár év múlva, mikor már klasszikusként emlegetjük, én már akkor hallgattam, amikor kijött! Viszont az, hogy a ráadásra is két új dal jusson, az az igazi merészség! A Kingslayert aláírom, sláger, ide való! (Ráadásul élőben is tökéletesen működik!) Ám az, hogy a lemezt záró The Plague legyen a köncerten is a záró, na, az tényleg meglepett, viszont kiváló húzás volt! Úgy álltam ott, hogy ezt nem hiszem el. Gyorsan vettem is még egy pólót és rohanvást indultam a vonathoz.
Az, hogy a minőségért nem kell külföldi bandák bulijaira menni, eddig is egyértelmű volt. Ám az, hogy ilyen élményt kapjak egy hazai „kiszenekaros” estén, az még úgy is meglepett, hogy erre számítottam. Emelem kalapom mindenki előtt és ezt az estét nagyon sokáig megőrzöm a szívemben és viszem magammal, majd mesélem az unokáknak, hogy na, kis mókusaim, papa ott volt az estén!
