Emlékszel még a 2000-es évek elejére, amikor a nu metal uralta a slágerlistákat? Voltak zenekarok, mint a Korn vagy a Limp Bizkit, akik megkerülhetetlenek voltak, de mi van azokkal a bandákkal, amelyek berobbantak, vagy csak próbálkoztak? Bemutatjuk a műfaj „sereghajtóit” – a Methods of Mayhem, az Alien Ant Farm, a Coal Chamber és társaik megmutatták, hogy a nu metal sokkal több, mint pár ikonikus név -mégsem kapták meg a megérdemelt figyelmet… eddig, mert itt bizony le lesznek jegyezve!
- Methods of Mayhem
Tommy Lee a rockdoboláson túlmutató zenei kvalitásokkal bír – ez talán a azon figyelmesek is észrevehették, akik a zenekar ’80-as évekbeli csúcsidőszakában kazettaborítókat böngészve felfedezték, hogy a Toxic Twins egyik fele a másik felével (Nikki Sixx) együtt a fő dalszerzői voltak a Mötley Crüenek. Ez a fajta sokoldalúságát azonban igazán a Pamela Andersontól való elválása és féléves börtönbüntetésének letöltése után bizonyította igazán, mikor is kiszállt az anyazenekarából és megalapította a Methods of Mayhemet, negyed évszázaddal ezelőtt. Az 1999-ben alakult formációt a kezdetekben Tommyn kívül még egy ember alkotta, a Hed (P.e) ből ismert TiLo, de számos ismert zenész szerepelt vendégként az debütáló anyagon: Jonathan Davis a Kornból, Fred Durst a Limp Bizkitből, Kid Rock – a későbbi lyuksógor,- Snoop Dog, Lil’ Kim… Az első lemez 1999 decemberében (nem épp a karácsony szellemét megidézve) meg is jelent: épp, amikor dübörgött a nu metal a nagyvilágban. A dobos fenegyerek szépen felült az akkori rap rockos divathullámra, ezt azonban olyan módon tette, hogy –bár sokan nem nézték ki belőle-kiváló dalokat szerzett, és a mozgalom csúcszenekarai elbújhattak volna mögötte. Főhősünk ezen a lemezen dobolt, gitározott, énekelt, reppelt, és elektronikus zajokat „kreált” a saját háza pincéjében berendezett boszorkánykonyháján.
Ebben az életszakaszban a börtönből szabadult, túl volt egy váláson, és kiszállt az akkoriban már évek óta nyűglődő anyazenekarából.Valószínű, hogy az első MOM lemez zenei felszabadultsága és játékossága ezeknek az élményeknek köszönhető: a riffek irtózatosan szakítanak, a rap betétek ütősek és szókimondóak, a vokálokon meg sokszor elszáll az ember… ez a fajta bekategorizálhatatlan zeneiség személy szerint nekem nagyon tetszett, viszont az elsődleges célcsoportnak szánt amerikai közönség már nem így gondolta. Ne szépítsük: ez projekt megbukott annak idején, pedig bőven lettek volna benne lehetőségek és tartalékok.
2. Crazy Town
1999-ben debütált The Gift of The Game című lemezével a Los Angeles-i raprock banda. Az egyetlen igazi nagy durranásuk az ezen szereplő Butterfly. Ez a dal ma sem maradhat ki egy valamire való retro- vagy rockbuli tracklistjéből, hátulütője viszont, hogy az 1989-es Mothers Milk című Red Hot Chilli Peppers lemezen megjelent Pretty Little Ditty című dal egy részletének samplingjére épül. A banda kritikusai szerint Flea és Fruscantie egy B-oldalas szám részletébe több ötletet rakott, mint ők az egész munkásságukba. A fehér atlétás, kigyúrt és kitetovált frontember, Shifty telitalálat volt a hölgyeknél, a metalos közeg férfi követői azonban nem igazán találták szimpatikusnak sem őt, sem a zenekar többi tagját – a 2001-es Ozzfest közönsége például konkrétan kifütyülte a bandát. A második, Darkhorse című lemezük már az első anyag viszonylagos sikerességét sem érte el, a tagok közti feszültségek és életviteli problémák pedig szétfeszítették a bandát. Shifty, tavalyi haláláig párszor próbálta feltámasztani a zenekart, a legutolsó kísérlete Crazy Town X néven zajlott, de igazából sosem tudott kiszabadulni a Butterfly árnyékából.
3. Alien Ant Farm
Nagyjából a The Rolling Stones óta bevett szokás a rockiparban, hogy egy induló banda befutását egy másik, korábban ismert dal feldolgozására alapozzák. Az Alien Ant Farm is úgy jelent meg a MTV képernyőjén, amelyik a Papa Roach vicces kistesója, akik zúzós gitárral interpretálják Michael Jackson egyik világslágerét. A baj esetükben az, hogy ez a feldolgozás lett az egyetlen igazi nagy sikerük -úgy, hogy kissebb nagyobb kihagyásokkal gyakorlatilag azóta is aktív a banda, legutóbb tavaly jelentettek meg kizárólag saját dalokat felvonultató sorlemezt. Mégsem kapnak olyan figyelmet, mint amikor a start pillanatában holdjárásban megérkeztek a az akkoriban dúló poppunk/nu metal piacra. A onehitwonder jelenségnél csak egy szomorúbb dolog van: ha az egyetlen slágered egy feldolgozás, amely egy másik előadótól származó dal – és az AAF ennek az egyik legeklatánsabb példája.
4. Coal Chamber
A címben szereplő kifejezés – a nu metal sereghajtója – igazából épp a Coal Chamber vonatkozásában jelent meg egy rockmagazinban valamikor a 2000-es évek közepe táján. Ha úgy tetszik, ők ennek a kategóriának az archetípusai. Hiába a kortárs szellemben fogant zene – a lehangolt gitárok, a színes hajak, a horrorfilmeket idéző hangulat – egy igazán nagyot robban slágert, egy igazán előkelő helyet elért lemezt, vagy legalább egy kultikus státuszba való kerülést sem tudtak elérni. Pedig, minden adott volt az igazi nagy áttöréshez: Sharon Osbourne tető alá hozta, hogy férje, Ozzy a „Shock the Monkey” című Peter Gabriel feldolgozásban közreműködjön vendégénekesként. Érdekesség: a Coal Chamber frontembere, Dez Fafara elmondása szerint soha nem játszották el élőben a dalt Ozzy nélkül, mert nem akarta, hogy alapról menjen be a „Prince of Darkness” vokálja. De sem a dalok, sem a világhíres közreműködő nem volt elég ahhoz, hogy hosszan kifusson a projekt. A közvélemény szemében jellemzően a TEMUS Rob Zombie vagy Tesco gazdaságos Marilyn Manson volt a banda mindig is. Dez Fafara szólóprojektje a DevilDriver zenekar, melyet a Coal Chamber feloszlása után alapított, szintén a tisztes közepes kategória sikeresség tekintetében. A CC egyébként többször nekifutott az újjáalakulásnak, legutóbb 2022-ben, de még évtizedes távlatból sem gondolják azt a rajongók, hogy rehabilitálniuk kell a projektet.
5. Trapt
A műfaji besorolás tekintetében a kaliforniai Trapt megkapta már a post-grunge, a modern rock, alternatív rock és a nu metal címkéket egyaránt. Hogy melyik igaz rájuk leginkább az kérdés, de hogy a 2000-es évek rock/metál zsánerébe abszolút beillenek, az biztos. Zenéjük alapja a kemény, gitár-alapú rock, Chris Taylor Brown énekes dallamos, de erőt is felvonultató hangjával. A „Trapt” album (2002): a zenekar kereskedelmileg legsikeresebb albuma, amely platina minősítést ért el az Egyesült Államokban. Az ezen szereplő Headstrong a zenekar legnagyobb és legismertebb slágere, amely hatalmas siker volt a rádiókban és a slágerlistákon is, sőt a 2003-as Billboard Music Awardson két kategóriában is díjazott lett. Nagyjából ez az, ami a mai napig megvan róluk a szélesebb közönségnek – pedig ők azóta is próbálkoznak tisztességgel: lemezeket vesznek fel, turnéznak, és minden olyan dolgot csinálnak amit egy normális zenekar szokott. Legutóbbi lemezük 2024-ben jelent meg The Fall címmel. Sajnos azonban zenekar az utóbbi években már kevésbé a zenéjével, mint inkább Chris Taylor Brown énekes vitatott közösségi média aktivitásával került a címlapokra – ez pedig sok ellentmondást és negatív reakciót váltott ki a rajongók és más zenekarok körében is.
6. (Hed) PE
Ha van a méltatlanul alulértékelt nu metal zenekaroknak dobogója valahol, akkor az biztos, hogy a (Hed) PE áll annak a csúcsán. A csapat annyira úttörő volt a műfajban, hogy a kezdetekben még nem is nu metalnak, hanem „G-punk”-nak (Gangsta-punk) nevezték a saját stílusukat. A banda hosszú ideje aktív, alkotó és koncertező formáció, amely nem igazán mutat az iránt érdeklődést, hogy nem lettek világsztárok, és a zenei műfajuk is idejemúlt -már csak azért sem, mert a mai napig egy zenei értelemben határfeszegető zenekar, amely a nu metalba a hip-hop és a punk rock, a reggae, vagy akár az elektronikus muzsikák elemeinek keverésével bátran játszik. Tavaly megjelent DETOX című lemezükön például simán lehet találni klasszikus hardcore-t és oldschool rapet – egy számon belül is:
7. Taproot
1998-ban demót küldtek Fred Durstnek (Limp Bizkit), aki felajánlott nekik egy szerződést. A Taproot végül azonban elutasította a Limp Bizkit frontemberének ajánlatát, és az Atlantic Records-szal szerződtek. Durst ezt állítólag annyira zokon vette, hogy dühödt üzenetet hagyott Stephen Richards énekes/gitáros üzenetrögzítőjén (micsodáján???), és nyilvánosan is elátkozta a zenekart. Vélhetően a Durst-átok fogott rajtuk, hiszen a 2002-es debütálásuk viszonylagos sikeressége után már ők sem tudtak sosem a felső polcra visszakerülni. 2023-ban a Taproot sikeres visszatérést produkált SC\SSRS címmel, melyet a rajongók és a szakma is üdvözölt, mint egy őszinte és autentikus visszatérést a nu metal hangzáshoz – a közelmúltban lezajlott telt házas turné azt mutatja, hogy a gyökerekhez hű hangzás és dalok mindig, minden korszakban és stílusban működnek, így a Taproot is kapott egy második esélyt.
8. Drowing Pool
Az első lemez 2001-ben jelent meg. Ekkor ismerkedtem meg velük én is (köszi, Ancsa :D). A zenekar legismertebb és legmeghatározóbb dala a „Bodies” (2001), amely a debütáló Sinner című albumon jelent meg. A dal kultikus státuszba emelkedett a nu metal színtéren, és ma is az egyik leggyakrabban használt sport- és akcióvideós zenei betét (ehhez vélhetően sok köze van a Vin Diesel nevével fémjelzett XXX című szériájának első részéhez, amely elsőként használta ilyen célra a dalt). A rock/metál közeg akkoriban egységesen meg volt győződve arról, hogy a DP lesz a műfaj új nagy dobása, és hogy a Linkin Park, vagy a Limp Bizkit szintjére fognak emelkedni. Ezt a törekvést egy tragédia szelte ketté: Dave Williams énekes 2002. augusztus 14-én elhunyt egy texasi turnéállomáson. Ezen a ponton persze a zenekar léte is kérdéses volt, de végül folytatták… változó felállásokban ugyan, de mai napig működnek. Idén például mi is láttuk őket a Godsmack és a P.O.D. társaságában a Barba Negrában. De volt olyan haverom, aki épp ezen a koncerten kérdezte meg, hogy „baszki, szerinted hány évtizedet lehet eltölteni előzenekari pozícióban?” És sajnos, de tényszerű, hogy ez a mondat mindent el is mondott a zenekar több, mint negyedévszázados pályafutásáról.
9. Dry Cell
A Dry Cell rövid életű, korlátozott ismertségre szert tett amerikai rockzenekar volt a nu metal csúcsidőszakában. Zenéjüket gyakran hasonlították a Linkin Park és a P.O.D. korai, agresszív, de mégis dallamos hangzásához. A zenekar tagjai rendkívül fiatalon, tizenévesen kezdték, de a szakmai már ekkor is virtuóz zenészeknek tartották őket.Az istenáldotta tehetségük azonban nem volt elegendő: tiszavirág életű pályaívüket a kiadóval és az egymással való konfliktusok jellemezték. A Body Crumbles volt a legismertebb daluk, amely szerepelt az A kárhozottak királynője (Queen of the Damned) című film (2002) betétdalaként, valamint a Madden NFL 2003 videójátékban is. A zenekar mindössze egyetlen stúdióalbumot adott volna ki Disconnected címmel 2002-ben… eredetileg a Warner Bros. Records gondozta volna, de a már fent említett kiadói nézeteltérés miatt a megjelenést visszatartották. Végül csak évekkel később, 2009-ben jelent meg digitálisan és korlátozott fizikai példányszámban. Az eredeti énekes, Jeff Gutt később szólóban sikeres lett. 2012-ben és 2013-ban feltűnt az amerikai The X Factor tehetségkutatóban, ahol másodikként végzett. Végül 2017-től a legendás Stone Temple Pilots zenekar énekeseként folytatta karrierjét – az azévben elhunyt Chester Bennington helyére lépve – amely pozíciót a mai napig betölti. A banda újjáalakulása, vagy bármilyen formában történő folytatása azonban soha nem merült fel, sem kiadói, sem a tagok részéről.
10. Ultraspank
A Patrice Pike (nem, nem a színésznő) vezette Ultraspank a nem tipikus nu metal zenekar volt , amely az 1990-es évek végén és a 2000-es évek elején volt aktív. Habár a műfaj nagyjaihoz képest kevesebb kereskedelmi sikert értek el, a műfajt kedvelő rajongók körében nagyra becsülték őket a sajátos, progresszív elemeket is tartalmazó hangzásuk miatt. Az eredeti nevünk Spank volt, de akkoriban volt hasonló stílusban próbálkozó zenekar, ezért még az első lemez előtt nevet változtattak. Az egyik sikeres számuk a Blind címet viselte, de úgy rémlik, mintha egy másik nu metal banda ezt a dalcímet ellőtte volna már… szóval lehet, hogy a túl sok név-és címazonosság tette be a kaput náluk? Lehet, sosem tudjuk meg, de a 2000-ben kiadott – egyébként sikeres – lemezük után követő turnén 2002-ben úgy döntöttek, hogy kreatív nézetkülönbségek miatt abbahagyják a közös zenélést.