Furán kezdődött a kalandom ezzel az albummal, mivel egyáltalán nem készültem rá, nem voltam képben a zenekarral aktuálisan, bár a 2004-es debüt, a Where Memories Combine nagyon bejött, de a 2014-es The Vibrant Sound of Bliss and Decay teljesen elment mellettem. Aztán hirtelen itt áll előttem pőrén, a maga valójában a The World Outside, ami miatt hetek óta keresem az állam és a szavakat. Kiderült közben, a Cea Serin muzsikusai már hetek óta az új album rövid részleteivel etették a progra éhes közönséget. Videók keringtek a közösségi médiában, a rajongók és a kritikusok pedig már egy mérföldkőről beszéltek még annak előtte, hogy a lemez végre hivatalosan is a boltok polcaira került volna. Mondjuk, akit a múltban már egyszer is ámulatba ejtett ez az amerikai underground egylet, biztosan tudja, hogy az ilyen állítások egyáltalán nem tűnnek eltúlzottnak, hiszen a zenekar valóban kivételes darabokkal töltötte meg nem túl bő katalógusát (már bepótoltam a 11 éves hiátusomat én is). Mindazonáltal a The World Outside-ban ezúttal van valami elegáns nagyszerűség, ami ebben a formában és ilyen intenzitással még a Cea Serinnél sem volt jelen, eddig. Minden korábbi dicséret és malaszt most enyhének bizonyul. Ha azt mondom, megvan idénre az év progresszív albuma, nem túlzok.
Az 1997-ben alapított banda általában mindig a műfaji kereteken kívül mozgott. Jay Lamm, a főnök alkotta meg a Mercurial Metal kifejezést, mert ez a stílus valahol a progresszív amerikai metal, egy csipetnyi dallamos death metal, a klasszikus zene és a filmszerű történetmesélés keretei között helyezkedik el. Az a tény, hogy Jay Lamm a Carcass-t és a Yanni-t, valamint az At The Gates-t is meghatározó inspirációként említi, nem ellentmondás, hanem egy önálló lábon álló zenei birodalom öndefiniálása.
Kezdjük a gitárjátékkal: Ami itt a riffek és a dallamok tekintetében történik, az egy végtelen és diadalmas felvonulás a metal grandiózus és kacskaringós országútján. Az például, ahogyan a zenekar bevezeti a Where None Shall Follow első refrénjét, első osztályú harmóniákkal megtámasztva a bonyolult dalszerkezetet, egyúttal átlépve így az epika világába, nemcsak mesteri, hanem egyszerűen földöntúli.
A The Rose On The Ruin és a When The Wretched And The Brave Align thrashes, gránátszerűen robbanós részei, a fogós dallamok ellenében olyan minőségű kontrasztot alkotnak, amilyet már régóta nem hallott a finnyás metal arc. Az is említést érdemel, hogy ha a zenészek egy helyen lazán kiráznak egy brutálisan kemény részt, majd ahogy abból visszatérnek a klasszikus progresszív zenéhez, mintha az teljesen magától értetődő lenne, mert mindez annyira gördülékenyen és koherensen van megkomponálva, hogy a libabőr egyszerűen nem akar elmúlni. Ráadásul mindezt úgy, hogy a hangszerelés és a dús hangképzés a hangszerek által soha nem nyom agyon, bár minden részletgazdag, sosem érzem azt, hogy nem tudom befogadni a hangok „orgiáját”.
Aztán azok a fenséges énekhangok: a multiinstrumentalista zenekarvezetőt, Jay Lamm-et régóta kivételes tehetségnek tartják, de amit itt kihoz a hangszálaiból, az Warrel Dane-t és John Arch-ot idézi. A teljes hangpaletta jelen van itt, ami minden esetben csodálatosan alkalmazkodik a dalok hangulatához, és olyan örvénnyé formálódik, amelyek a The World Outside refrénjei képében ragadja el és viszi magával a gyanútlan hallgatót. Ja és nem, ezek nem egy, a szokásosnál lelkesebb rajongó lázas víziói, hanem a tiszta valóság, amelyet ez a alkotás minden egyes másodperce igazol! Végre megvalósul és testet ölt egy rendkívül ötletes keveréke a koncepciózus történetszövésnek és a zenei teljesítménynek, ami kortárs kérdésekkel és a globális politikai depresszióval foglalkozik, és ahol a nyomasztó hangulatok csodálatosan tükröződnek a dalok atmoszférájában, mindez ráadásul megmagyarázhatatlanul kimagasló minőségeben. Őrület, egyszerűen őrület!
A Where None Shall Follow a fentiekben ismertetett erénye mellett úgy nyitja az albumot, mint egy hatalmas kaput egy másik világba. Finom zongora- és éteri szintijáték, majd a kitörés: fűrészelő gitárok, mennydörgő dobok, kemény ének. Itt és ekként érezhető meg az album ereje, a törékenység és a keménység, valamint a melankólia és a végzetes elkötelezettség fúziója. A The Rose On The Ruin-t csillogó gitárok, finom zongorasávok és egy keserédesen, de grandiózusan hangzó refrén jellemzi. A női ének pedig drámai szépséget kölcsönöz a dalnak színpadiasságával.
Az Until The Dark Responds-ban szabadul el a zeneiség a leginkább. Egy gyengéd kezdés, majd baljós riffek, kemény ének és egy fenséges refrén ötvözete ömlik a fülbe gitárszólók, hárfahangok és briliáns hegedűhangok kíséretében. Ez a hang- és színbőség önmagában is bensőségessé és titokzatossá alakítja a kompozíciót – sűrűvé, elsöprővé, olyan részletekkel telítetté, hogy az egész csak néhány hallgatás után nyílik ki, mint egy hatalmas virág.
Suttogással kezdődik az All The Light That Shines, majd zongoraakkordok következnek, amelyek a sötétségben szállnak úgy, mint a szikrák. Aztán felrobbannak a gitárok, a refrén szinte himnikus jellegű, talán ez a lemez legdallamosabb pillanata és egyben az egyik legérzelmesebb is. A When The Wretched And The Brave Align keményebben, erőteljesebben lüktet a ritmikus tüzet idéző dobjaival és a borotvaéles gitárszólókkal, mint egy csatakiáltás.
Az utolsó fejezetet, a Wisdom Of The Aging Fathers: Three Regards To Reason-t a gitár uralja, zeneileg egy feszültséggel és kitörésekkel teli utazás. Méltó befejezés, amely több kérdést vet fel, mint amennyit megválaszol, és pontosan ezért talál telibe.
Tizenegy év telt el tehát csendben, mely alatt Jay Lamm minden egyes hangot újra és újra kitalált és újragondolt a fejében, mígnem az beépült zenéjének genetikai kódjába és amelynek eredménye a majdnem 70 perces mű, ami hat hatalmas eposzra oszlik. Már ezek a puszta számok is túlzásnak tűnnek, de bárki, aki már ismeri a Cea Serint-t a két korábbi albumról, tudja, milyen kompromisszummentes elkötelezettséget tanúsítanak a művészet, a vízió és a hangzás iránt. Nincs egyetlen darab a kirakósban, ami itt ne lenne a helyén, függetlenül attól, hogy milyen perspektívából nézzük ezt a hat kivételesen hosszú kompozíciót.
Egy olyan album készült el a műhely mélyén, amely a progresszív, az extrém metal és a klasszikus zenes határain egyensúlyoz anélkül, hogy elveszítené a célját, irányát. Nem könnyű vállalkozás lehetett ez, de igényes lett az eredmény, amely türelmet követel, mégis olyan mélységet kínál, amely manapság ritkaságszámba megy. Vannak albumok, amelyeket meghallgatsz és vannak albumok, amelyeket megtapasztalsz. A The World Outside kétségtelenül az utóbbi kategóriába tartozik, egy monumentális mű, amely egyformán kihívást jelent az elmédnek, a szívednek és az ösztöneidnek, egyelőre ez a zenekar magnum opusa, egy epikus diadal formájában.
A nagy múltú elődök nyomdokain (Dream Theater, Queensryche, Fates Warning), de azokat a jelenkorban időnként meghaladó színvonalon és modernséggel mutatja meg most a Cea Serin, hogyan kellene hangzania a progresszív metálnak 2025-ben. Én meg csak némán pislogok, hogy ezt lehet így is.
10+