Deftones: private music
A Deftones nevét a nu metal aranykorának túlélői között emlegetni mára már kissé igazságtalan, legalábbis a műfaj korlátai között nézve. Miközben a 2000-es évek elejének hangzásvilága beporosodott a legtöbb nu bandában, Chino Moreno és társai folyamatosan képesek voltak megújulni, túllépni a kategóriákon, és egy olyan sajátos hangzásvilágot teremteni, amely egyedülálló a kortárs rockzenei színtéren. Hosszú, öt évnyi csend, a 2020-as nagyszerű Ohms után most itt van a private music, a zenekar tizedik stúdióalbuma, amely ismét bebizonyítja, hogy a Deftones a saját szabályai szerint játszik és nem ül fel az aktuális trendekre (most rád nézek Papa Roach). Az album produceri munkáját ismét a zenekar régi harcostársa, Nick Raskulinecz végezte és a kollaboráció ezúttal is maximálisra sikeredett. Megvan benne a Deftones-ra oly jellemző kettősség, a súly és a dallamok közötti feszültség, de ezúttal mintha az újdonság nem lenne a képletben. „Csupán” a lemez a zenekar minden eddigi erényét egyesíti, és mégis friss érzést kelt. A dalok vibrálnak, lüktetnek, tele vannak szenvedéllyel és élettel. Nem kell mindig újra feltalálni a szeletelt kenyeret.
A lemez nyitánya, a my mind is a mountain, azonnal beránt a Deftones jellegzetes világába. A csapkodó kezdő riff és a nagyívű Moreno dallamok ismerősek lehetnek a rajongóknak, a dal elmélkedős hangulata már előrevetíti, hogy ez az album nem biztos, hogy mást kínál majd, mint a megszokott. Bár a formula bevált, a minőség kifogástalan, és ez az, ami a Deftones-t annyira szerethetővé teszi. A locked club egyből felpörgeti a tempót, a ritmusosabb ütemek ellenére sem hiányzik belőle a zenekar védjegyévé vált súly. A dal a dinamika tökéletes példája, a masszív riffek és a fülbemászó énekváltások mesteri egyensúlyban vannak. Ezt követi az ecdysis letisztult szépsége. Ebben a dalban gyönyörű Chino melódiák dominálnak, melyek szinte szárnyalnak a hangszeres alapokon, és a szokásos, túlfűtött dalszöveg még mélyebbé teszi az érzelmi töltetet. Az infinite source a lemez egy „tipikus album nótája”: nem rossz, sőt, de hiányzik belőle az a plusz, ami a többi dalt kiemeli. Valószínűleg nem ez a szám lesz az, amit a rajongók évek múlva a koncerteken követelni fognak, de a lemez kontextusában mégis helye van, és hozzájárul a teljes hangulati ívhez.
A souvenir mechanikus, gépszerű riffelése és a melankolikus részek váltakozása tökéletes egységet alkotnak. A dalban rejlő feszültség és az azt kioldozó refrének tipikusan a zenekar sajátjai, de sokadszor is lehengerlő a végeredmény. A cXz viszont egy teljesen új fejezetet nyit. Ahogy szokás mondani „leránt a nyúl üregébe”. Egy komplex, mégis ellenállhatatlanul tapadós szerkezetű nóta, mely megmutatja a zenekar merészségét és kísérletező kedvét, a saját határaik figyelembevétele mellett is lehet merész a végeredmény. A lemez közepén az i think about you all the time egy megnyugvást hozó, álmodozó hangulatú dal, amely ismét egy Moreno mesterkurzus az éneklés terén. A dal lágyabb hangulata lehetővé teszi, hogy Chino hangja teljes pompájában ragyogjon. Ezután a milk of the madonna hoz egy kis tempós felfrissülést, és a 2000-es évek elejének Deftones hangzására emlékeztet anélkül, hogy retro lenne vagy direktben ön másoló. A lemez egyik csúcspontja a cut hands, mely a lemez talán leghúzósabb darabja. A tekergődző, agyatekert riffek jellegzetes Deftones-os atmoszférát teremtenek, és a dal a lemez dinamikusabb, vadabb oldalát mutatja be. A ~metal dream címet viselő dal egyfajta rémálomszerű zaklatott nóta, mely a lemez egyik legelvontabb pillanata. Végül a departing the body tökéletes lezárása az albumnak. A dal „Tool-osan elborult” hangulata nem éppen napos, de a ragadós refrén mégis azonnal megragadja az embert. Ez a szám az egész lemez szintézise, tökéletes összegzése mindazoknak az elemeknek, amelyek végigvonultak a private music egészén. Méltó lezárása ennek a rendkívül gazdag és utaztató zenei élménynek.
Moreno vokális teljesítménye az egész lemezen ismét egészen elképesztő, a suttogó, lírai részek pillanatok alatt csapnak át a jellegzetes, gyötrődő sikolyokba, miközben a drámai kórusok valósággal megbabonáznak. Ne feledkezzünk meg Stephen Carpenter-ről sem, az Ő gitárjátéka ezúttal is a zenekar gerincét adja. A pulzáló riffek és a jellegzetes, masszív hangzás egyszerre teremt alapot a daloknak, és egyben teret is enged Moreno dallamos énekének. Emellett Frank Delgado szerepe is a billentyűkkel és az elektronikával kulcsfontosságú, minden zaj, zörej és elektronikus dallam elválaszthatatlanul hozzájárul a zenekar hangzásához. A private music nem egy könnyű album, de pont ettől válik igazán naggyá. Megköveteli a figyelmet, cserébe egy olyan belső utazásra visz, amely ritka a mai zenei világban. A zenekar ezzel az albummal nem csak azt mutatja meg, hogy miért tartják a kortárs rockzene egyik legfontosabb zenekarának, hanem azt is, hogy még mindig képesek meglepetést okozni, és ha már nem is találnak új utakat, ha a bejárt ösvényeken járnak is, ezek egyre szélesebbek lesznek.
A private music éppúgy hangulatra épülő anyag, mint eddig gyakorlatilag bármi a Deftones-tól. Ha megtalál, igencsak magához tud láncolni. Én is így jártam, a megjelenés óta naponta egyszer-kétszer biztosan rákívánok a lemezre és a Deftones világára. Egy több, mint 37 éves zenekar tizedik albumának a private music gyakorlatilag maximális teljesítmény. Az utóbbi lemezekkel sem volt semmi gond, de ez az új szerintem a baglyos album óta a legjobb munkájuk. Sokszor megkapom, hogy túl lágy szívű vagyok és indokolatlanul szórom a tíz pontokat, de vállalom; rajongó alkat vagyok és a Deftones-szal különösen elfogult. Ez egy óriási 10 pont és kész.