Elképesztő az a tempó, amit 2026 nyara diktál koncertfronton: szinte naponta lépnek fel a jobbnál jobb csapatok, és még az olyan régen látott kedvencek is az idei nyarat választották a budapesti visszatérésre, mint a djent legnagyobbja, a konkrét stílusalapító, aki 11 év után tért vissza hozzánk. Igen, rögtön az első mondatommal pontot is tettem egy lassan két évtizede húzódó vitára: igen, a djent egy műfaj, a királyát pedig úgy hívják: Periphery. Ráadásul mindezt a legjobb albumuk, a májusban megjelent A Pale White Dot turnéján teszik, szóval igazi, kihagyhatatlan buliról volt szó, ami meg is látszott: a koncert már közel egy hónapja sold out volt, és a későn ébredőknek emberfeletti képességekre volt szükségük ahhoz, hogy esélyük legyen az ezredmásodperc töredéke alatt rányomni a „Megveszem” gombra úgy, hogy ne az az üzenet várja őket: „Valaki már éppen fizet :(”.
Ráadásul, ha mindez nem lett volna elég, a Periphery egy tökéletes zenekart választott nyitóbandának: a szlovén Within Destruction olyan bulit nyomott le abban a durván negyven percben, amit kaptak, hogy sokunk állkapcsa csattant a Dürer padlóján. Ha esetleg nem ismernéd a munkásságukat, egy nagyon 2010-es évek szellemében fogant modern metal csapatot képzelj el, de olyan intenzitással, amilyet esküszöm utoljára a While She Sleeps fénykorában tapasztaltam. A csapat szuper zenészekből áll, akik látványosan, de elképesztően profin játszanak, de az igazi ütőkártya a frontember, Rok Rupkin, aki olyan szuggesztív frontember, hogy tényleg csak Loz-t tudom hozzá hasonlítani a WSS-ből, és szinte a hátán vitte el az egész showt.
A setlist amúgy egy abszolút korrekt merítés volt a csapat munkájából; szerencsére nem az idén megjelent Animetal volt fókuszban, amit szerintem nem sikerült annyira harapósra, mint a 2022-es Lotus vagy elődje, a Yokai. Nagyon szeretném, hogy valamikor visszatérjen a csapat headlinerként, mert abszolút megérdemelnék, és láthatóan az akkor már szép számban gyülekező közönség is vevő volt rájuk. Ha csak egy számot indítasz el tőlük ismerkedésnek, az mindenképpen a „Toxic” legyen: deathcore/nu metal mestermű három és fél percben.
Miután levonult a csapat a deszkákról, már csak egy — tényleg rövid — átszerelés következett, majd pontosan 20:46-kor elindult a Periphery őrületes koncertje, ami csak azért nem okozott meglepetést, mert a csapat híresen jó koncertzenekar: elképesztő precizitás párosul egy gyakorlatilag lemezminőségben éneklő frontemberrel, meg olyan dalokkal, amikkel egyszerűen képtelenség nem tízes bulit nyomni. Már a nyitó „Obsessiont” is hatalmas üdvrivalgás fogadta, aminek intróját még csak Spencer Sotelo énekelte, és Matt Halpern, a dobos, kísérte; majd megérkezett a három (!!!!) gitáros, akik közül természetesen Misha Mansoor, az egész műfaj szellemi atyja, a modern gitározás egyik legnagyobb alakja kapta a legnagyobb és leghangosabb fogadtatást.
Aztán a csapat belecsapott a 70 percnyi djent-mennyországnak, ahol már a második számnál, a „Wildfire”-nál (atyaisten, mekkora tökéletes dal már ez) akkora együtténeklés volt, hogy szinte elnyomták Spencer énekét is. Mint korábban mondtam, a koncert gerince az új lemez dalaira épült, és semmi sem mutatja szerintem jobban az A Pale White Dot zsenialitását, mint hogy minden új dalt levett a közönség, és tényleg együtt lélegzett a zenekarral. Spencer kiváló frontember, végig tartotta a kapcsolatot a közönséggel, amellett, hogy tényleg felfoghatatlanul jól énekelt élőben is; nehezen jut eszembe bárki, aki ezt a tökéletes minőséget tudja hozni egy koncerten, mint ő.
Amit pedig a gitárosok bemutattak, az egyszerre felfoghatatlan, sci-fi, de mellette egy csodálatos és végtelenül inspiráló bemutató arról, mit lehet kihozni a gitárból. Hihetetlen volt az „Unlocking” élőben, főleg hogy előtte Spencer elmondta, hogy ez az egyik kedvenc dala, és nagyon személyes, amiről szól. Mondanom sem kell, a közönség megőrült, és tényleg akkora együtténeklés volt, hogy szerintem a kisterembe is áthallatszott.
Én a Dürerben még nem voltam ilyen bulin, ahol ekkora lett volna a kémia a zenekar és a közönség között. Felsorolhatnám az összes dalt, mert kis kivétellel mindegyik csúcspontot jelentett, de az az őrült forgatag, ami a záró „Blood Eagle” alatt kikerekedett, tényleg leírhatatlan — ezt mindenkinek, aki egy picit is szereti a műfajt, át kell élnie.
Sajnos picit hirtelen is lett vége a koncertnek, és a kötelező pengető- és dobverőosztogatás után — amúgy itt is ki kell emelnem, hogy ebben is nagyon jófejek voltak — sajnos véget is ért a nyár egyik legjobb hangulatú bulija. Periphery, gyere vissza már jövőre, és akkor az új album másik hét dalát is játsszátok el. A djent királyai képtelenek hibázni, és olyan jó, hogy vannak ilyen zenekarok. Hail Stan, csak hogy stílusosan zárjam, és persze: djent is not a genre.