A melodikus death metal szerelmesinek egy igen tekintélyes kis csomag állt össze 2024. 11. 20-án a Barba Negra Red Stage-en. A borongós, szigorú időjárás is tökéletesen alkalmazkodott ehhez az eseményhez, bár ez egy kissé kényelmessé tette a látogatókat, hisz alig 40 perccel kapunyitás előtt kemény 1 ember állt a helyszín bejárata előtt! Innen szeretnék is neki nem létező kalapot emelni a kitartásáért a fagyos szélben.
Az est első fellépője a 2020-ban alakult melodikus death metalban utazó portugál Hiraes volt, mely 4 éves fennállása alatt 2 albumot is letett az asztalra. A legfrissebb anyaguk az év elején megjelent Dormant lemez, mely az igen csekély mindössze 4 számból álló setlist egészét tette ki.
Furcsa ez a négyes szám, számomra kevés volt ahhoz, hogy mély nyomot hagyjon bennem a banda. Épp mikor igazán ráhangolódtam a hallottakra a produkció már az utolsó számnál járt. Szívesen hallottam volna korábbi dalokat is tőlük.
Az énekesnő Britta Görtz férfiakat megszégyenítő hörgésekkel próbálta a kb. negyed háznyi közönségből kihozni a maximumot, ami többé – kevésbé sikerült is. Láthatóan mások is elviseltek volna egy hosszabb műsort. Arch Enemy fanoknak erősen ajánlott a banda lecsekkolása.
Nem szokványos az első banda után 45 percet várni a következőre, de itt ezt is megtapasztalhattuk mielőtt a finn death, doom és black metal elemeket ötvöző Wolfheart megjelent volna a díszletek között. Külön kiemelném a díszletet, ami az intro-ként szolgáló földöntúli hangokkal tökéletes összhangban volt. Kit ne varázsolna el 3 fekete démoni szarvas koponya a mikrofonállványt díszítve?
Itt szeretnék a hangzásra kitérni egy kicsit, ami mindegyik koncert esetében hasonló szisztémát követett. Az első egy – két számnál mindig hiányzott valami, hol az ének volt halk és enyhén torz, hol pedig a billentyűsök (Moonspell, DT) voltak szinte hallhatatlanok a többiekhez képest, de az említett néhány szám után szinte tökéletes balansz volt mindenhol.
A Wolfheart-nál kifejezetten érezhető volt ez a hangzásbéli probléma, és ez is lehetett az oka annak, hogy valahogy nem tudtam élvezni a dalokat a 7 számból álló szett első felében.
Nagyon egyformának hatottak a dalok és nem igazán találtam meg benne a tetszésem. Nem hallottam azt a különlegességet, amit ne hallottam volna mástól jobban játszani.
Aztán hirtelen valami megváltozott, mert az utolsó 4 szám annyival különbözött az előzőekhez képest, mintha egy teljesen másik banda állt volna a színpadon. Itt már én is elégedetten bólogattam.
A tagok nem igazán változtatták saját pozíciójukat, feszesebb, statikusabb összkép volt a jellemző, de ettől még volt élet a produkcióban és az ekkorra közel félházra duzzadt közönség is jóval aktívabb volt.
A szeptemberben megjelent Draconian Darkness albumról játszották a legtöbb számot, de a korábbi albumokról is előkerült 1-1 ismertebb dal.
A közel 35 perces műsor, habár az elején számomra inkább az unalom felé hajlott, a második felére elfeledtette a kezdeti gyengeségeket. Az újabb 20 percnyi üresjárat alatt kialakult az esemény végéig tartó szellősebb félház, ami a hűvös hétköznap ellenére szép teljesítmény, pont optimális „tömeg” a kényelmes szórakozáshoz.
Az est harmadik fellépője az 1992-ben megalapult Moonspell. A banda az egyik legismertebb portugál metal csapat, akiket a műfaj szerelmeseinek biztosan nem kell bemutatni. Az évek során több különböző albumot adtak ki, amelyekben többféle stílust ötvöznek, így a gothic, doom, black és melodikus death metal elemeket egyaránt tartalmazza.
Nem tudtam mire számítsak, de abban biztos voltam, hogy egy nagyon változatos és stílusokban szerteágazó műsort fogok látni. Közben pedig mélyen legbelül ott motoszkált a félelem, hogy borzalmasan fogom magam unni, mivel én és goth metal a lehető legmesszebb állunk egymástól. A köszönőviszony megvan, de 1 órát egyhuzamban sosem tudtam hallgatni.
Spoiler: szerencsére az unalom messze elkerült, sőt amolyan bűnös élvezetként éltem meg a közel 1 órás produkciót.
Hazudnék viszont, ha azt írnám, hogy a zene fogott meg. A legnagyobb élvezeti faktor Fernando Ribeiro frontember, aki olyan élvezettel és lendülettel vetette be magát minden számban, ami mostanság egyre ritkább, főleg az általam preferált modernebb bandák között. A mögötte lévő 32 év alatt kitapasztalta, hogyan tudja a teljes közönséget maga mellé állítani. Folyamatos kommunikáció és buzdítás ment felváltva: csápolásra, éneklésre, mozgásra minden egyes számnál, és az emberek mosolygó arccal megtették. Miért is ne tették volna? Hisz minden tagon látszott a zene iránti elkötelezettség és a motiváció egy felejthetetlen hétköznap megteremtéséhez.
Nem bízták a véletlenre a jó hangulatot, nyitásként egyből az Opium-mal kezdtek, ami az egyik legismertebb daluk. Még én is ismerem, sőt valahogy a szöveg egy része is megvolt, amit nem is értek. Úgy látszik olyan sötét titkaim vannak, amiről még én se tudok.
Főként a goth, illetve az elvontabb (legalábbis számomra) tételek kerültek elő a kb. 11 számos setlistből, de 2 egymást követő dal erejéig kaptunk tömény, bólogatós death metalt is. A legtöbb dal a számukra nagy áttörést hozó 1997-es Irreligious albumról szólt.
A legemlékezetesebb pillanatot egy jó humorú random srác okozta a közönségből, aki egy almát dobott a színpadra, amit Fernando csodálatos mozdulattal fejjel le is vett, és jóízűen beleharapott egy hatalmasat.
A metal történelmében hallhattunk sok érdekes dologról, amit elfogyasztottak már színpadon, az alma hasonlóan különlegesnek hatott. Na de hogy jön ide az alma? Az szettet záró Full Moon Madness előtt még előkerült ugyanis az Alma Mater. Teljesen logikus!
Gyors átszerelés és fénybeállítás után végre eljött, amire a legtöbben vártunk.
Színpadon a melodikus death metal egyik úttörője, a svéd Dark Tranquility.
Itt kell megjegyezni, hogy én hatalmas Mikael Stanne fan vagyok. Egyszerűen imádom őt, mint jelenség. Kevés olyan énekes van, akin annyira látszik a zene és a közönség szeretete, mint rajta. Fülig érő mosoly, jellegzetes mozgás, fáradhatatlanság. Nem elhanyagolható az sem, hogy ugyanolyan tisztán érthető minden growl vokálja, mint a clean szekciók.
Érthetetlen, hogy van mindenre ennyi ideje, ugyanis nem 1, hanem 4 bandában is egyszerre jelen van és aktívan részt vesz bennük. A DT-vel és a The Halo Effect-tel felváltva turnézik, mellette tavaly kiadott egy albumot a Grand Cadaver-rel és néhány napja jelent meg a teljesen új goth metal bandájának a debüt albuma a Cemetery Skyline-nal.
A legszebb, hogy minden projektje hasonló alapokon nyugszik, viszont pont annyi különbséget visz bele ezekbe, hogy tökéletesen el lehessen azokat különíteni. De elég az ömlengésből, térjünk rá a koncertre.
Lemezbemutató turnéról van szó így nem meglepő, hogy a friss Endtime Signals-ról került elő a legtöbb dal. Az első 4 számból 3 erről szólt. A The Last Imagination, Wayward Eyes és az album egyik legerősebb tétele az Unforgivable közé a 2007-es Fiction album nyitó tétele a Nothing to None furakodott be.
A színpadkép letisztult volt, minden kellék felesleges, itt mindig az atmoszféra és a fények játéka a lényeg. Minden dalhoz külön animációt láthattunk a háttérben, de nem vonta el a figyelmet a tagokról, tökéletes kiegészítésként működött, ami csak fokozta az élményeket.
Stanne már az elején jelezte, hogy lesz itt minden. Újdonságok, old klasszikusok és rég nem játszott darabok, például a Damage Done méltatlanul keveset játszott Hours Passed in Exile-ja, vagy az eddig sosem játszott Empty Me, ami Mikael elmondása szerint, akkoriban túl technikás és gyorsnak számított, ezért sose merték elővenni élő show-on.
Összesen 8 különböző albumról voltak hallhatók, a legnagyobb közönségkedvencek.
Persze nem játszhattak mindent, amire vágytunk. Több tucat dalt tudnék írni, amit sajnáltam, hogy kimaradt, de annak kifejezetten örültem, hogy a 2022-es Momentum-ról hallhattam a legnagyobb kedvencemet a The Unbroken Dark-ot, illetve a 2016-os Atoma album címadóját.
A kötelező levonulás előtt nem maradhatott ki a ThereIn, hisz vannak dalok, amiket szinte már kötelező előadni. A koncert a The Wonders at Your Feet, Lost to Apathy és a kihagyhatatlan Misery’s Crown-nal zárult.
A 2020-ban történt átalakulás nem mutat az összképben negatív hatást, mindenki hibátlanul játssza, amit kell. Folyamatosan cserélik a helyüket a gitárosok és Stanne, a színpad minden szegletén feltűnnek és hergelik a közönséget. Mindezt úgy, hogy cseppet sem tűnik erőltetettnek, itt minden szívből jön, ez a szép az egészben.
Szemmel láthatóan a banda is elégedett volt a közönség aktivitásával. Megvan a kemény mag, akik minden hazai koncertjükre elmennek, amikor csak tehetik, hisz ebből nincs olyan, hogy sok. Negyedik koncertem volt és egy pillanatát nem untam, mindig más valamiben az összes.
Megkaptuk az ígéretet, hogy hamarosan újra találkozunk, bár az, hogy épp melyik bandájával fordul meg nálunk Stanne szinte lehetetlen kitalálni. Az biztos, hogy februárban ugyanitt a The Halo Effect-tel.
