Június végén jelent meg a mexikói lánytrió negyedik lemeze, a Keep Me Fed, én pedig kissé furcsálltam, hogy egy-két rövidebb híradástól eltekintve egyetlen cikk sem született a hazai szaksajtóban a Villarreal tesók új albumáról – meg úgy általában a The Warningról –, holott a 2013-ban, Monterreyből indult csapat ma már a világ minden táján rendelkezik rajongótáborral. Méghozzá igen népessel. Persze részben megértem a kissé ellentmondásos jelenséget, hiszen, a tagok korából, attitűdjéből és fazonjából szinte azonnal következik, hogy főként a tinédzser korosztály érzi magáénak a zenekart, de ennél azért árnyaltabb az összkép, amire igyekszem is kitérni az alábbiakban.
Bevallom, nekem sem mondott semmit a trió neve, amíg Mucur barátom s korábbi kollégám el nem kezdett bombázni a The Warning koncertvideóival úgy ʼ16 környékén, azóta viszont többé-kevésbé figyelemmel kísérem a pályájukat. A lányok, ahogy cseperednek, egyre jobbak lesznek, ez az (együtt)érés, a folyamatos technikai és szellemi/lelki fejlődés pedig az anyagaikon is érezhető – azzal együtt is, hogy számomra egyre inkább kezdi elveszteni egyedi báját, varázsát ez az amúgy vérprofi produkció. Merthogy egyre inkább belesimul a nagy átlagba, a mainstream rádiórock lábvízlangyos világába.
A lemez pont azzal a Six Feet Deeppel indít, ami könnyen elriaszthatja a szigorúbb dolgokhoz szokott, kevésbé nyitott rockereket. Valószínűleg ezért is lett nyitószám: a Six Feet Deep az a fajta, minden szélsőségtől és karakterességtől mentes tipikus slágerdal, ami senki torkán nem akad meg, cserébe viszont nyomot sem hagy senkiben.
Itt vagy még? Akkor elmondom azt is, miért érdemes adnod egy esélyt a zenekarnak (akkor is, ha nem vagy tinilány). A popos-csajos felütés után valódi zenei tartalmat kínál az album. Példának okáért mindjárt ott a másodikként érkező S!CK, amiben már kézzelfogható riffet kapunk, és még némi Foo Fighters-hatás is érezhető. Dave Grohlék szelleme egyébként a továbbiakban is áthatja a muzsikát kisebb-nagyobb mértékben, ez pedig baromi jól áll a lemeznek. Az is szimpatikus, hogy a Keep Me Fed nem akar többet adni, többnek látszani, mint ami: ez egy, a 2000-es években gyökerező pop-rock album, fülbemászó, de nem túl emlékezetes dallamokkal, igényesen kivitelezett, de mégiscsak „lakossági” fogyasztásra szánt zenei megoldásokkal és tükörsimára csiszolt hangzással. Energikusságát és fiatalos, friss hangulatát viszont nem lehet elvitatni, meg hát aranyosak a lányok, ez is tény.
Tudok még további pozitívumokat, különlegességeket említeni az anyag vonatkozásában: a spanyol nyelven előadott Qué Más Queres, a szinte nu metalos Sharks kiemelkedően jó énektémája vagy a záró Automatic Sun húzós-nyúlós groove-ja mind arra enged következtetni, hogy ennél sokkal, de sokkal többre is képesek lennének ezek a kislányok, ha nem a mainstream lenne a cél.
Néhány dal kicsit tökösebb (hö-hö) hangzással még a szigorú értelemben vett rock/metal világában is megállná a helyét, viszont az ellenkezője is igaz: egy-két lapos, híg téma hallatán simán asszociálhatunk Kelly Clarkson dolgaira vagy akár az Evanescence kevésbé jól sikerült giccseire.
Minden fentebb leírt kritikától függetlenül le kell szögezni, hogy Danieláékból árad a hitelesség és valami olyasfajta természetesség, ami abból fakadhat, hogy egészen kicsi koruk óta zenélnek együtt és valószínűleg imádják, amit csinálnak. Fontos megjegyezni azt is, hogy valódi kvalitásaikat élőben tudják megmutatni igazán, a színpadon tényleg elképesztően jók. Érdemes bepötyögni a nevüket a YouTube keresőjébe.
Nem való tehát mindenkinek a The Warning – a keményvonalas rockereknek bizonyára nem elég rockos ez a világ –, az viszont kétségtelen, hogy szimpatikus alternatívát kínál a fiatal generációknak, ajánlom hát a tizenévesek figyelmébe a sok papírmasé divatlovag és beképzelt bőgőmajom helyett.