A maradandó popkult hatásokat gyakorló előadókról és művészekről már korábban is készültek életrajzi filmek – például a Val Kilmer főszereplésével készült 1991-es Doors film, vagy a többszörösen díjazott Nyughatatlan – de ezt a zsánert igazából a 2018-as Bohém Rapszódia repítette a mainstreambe, azóta is inspirációja, és viszonyítási pontja a hasonló alkotásoknak. Ennek a trendnek köszönhető a Elton John életét megörökítő The Rocketman, az idén mozikba kerülő Elvis, de még a Netflixes Mötley Crüe mozi, a The Dirt is – és igen, a Whitney Houston életének emléket állító, december 22-e óta látható I Wanna Dance With Somebody című film is egyértelműen ebbe a sorba tartozik. A Bohamian Rhapsody és az I Wanna Dance With Somebody párhuzama pedig azért sem zárható ki, mert a két film forgatókönyvírója ugyanaz a személy: Anthony McCarten.
Pat Houston, aki rokonként és filmproducerként már a 2018-as Whitney című dokumentumfilmben is feldolgozta egyszer a sztorit, illetve maga Kasi Lemmons, mint női rendező szintén sokat tettek hozzá ennek az alkotásnak a színvonalához, ami különösen fontos egy biografikus film esetében.
A popzene idejekorán elhunyt nagyjairól ugyanis mindig nehéz egyszerre élvezhető, hiteles, és nem kegyeletsértő módon játékfilmet forgatni. Ez a stáb azonban megoldotta ezt a feladatot, és itt nem csak a készítőkre, hanem a többnyire kiválóan castingolt színészekre is gondolok.
A szereplők kiválasztása kapcsán egy (nagyon) fájó pont van: a Bobby Brown szerepére szerződtetett Ashton Sanders nem volt meggyőző. Azt, hogy ő nem lubickolt a szerepben, esetleg rosszul instruálták, vagy túl sok hozzá kapcsolódó részt kivágtak és csorba maradt a történetszála – hogy mi az ok, nem tudom, mindenesetre a kettejük se veled, se nélküled kapcsolata, a közös droghasználat egyértelműen hatott Whitney utolsó éveinek lejtmenetére, és persze a korai halálára. A film egyik kulcsmondata a „Szeretlek örökkön örökké, univerzumokon át” – nagyon szép, sokszor, és több kontextusban is felbukkan – azonban az ő örökké tartó szerelmük sajnos destruktív hatású volt, és nem csak magukra nézve: közös gyerekük Bobbi Kristina Brown édesanyja után 3 évvel, 2015. januárjában hunyt el; kísérteties a párhuzam a körülményeket tekintve is – szintén kábítószer túladagolásban, és egy fürdőszobában – ez persze nem jelenik meg a filmben, csupán érdekes életrajzi adalék (a szerk.).
Természetesen elképzelhető, hogy pont emiatt a család ezt a részletet kevésbé akarta hangsúlyozni. Ugyanakkor furcsa és neuralgikus pont, főleg, ha a többi aktor teljesítményét vizsgáljuk: Stanley Tucci a manager szerepében, a szülőket játszó Clarke Peters és Tamara Tunie, a gyermekkori barát/leszbikus szerető Robynt játszó Nafessa Williams, és persze a főhőst alakító Naomi Ackie mind zseniálisak voltak – nem lepődnék meg egy-két fő-, vagy mellékszerepért kiosztott Oscar és/vagy Golden Globe-díjon. Az pedig egy érdekes adalék, hogy a Robyn Crawford már 2019-ben megjelentette emlékiratait A Song For You: My Life with Whitney Houston címmel: ez a mű kiindulópontja volt a jelenlegi film első scriptjének.
A fent említett alakítások sokat hozzá tettek ahhoz, hogy a sokszor rövid monológok, befejezetlennek ható jelenetek ellenére is a végén egységes egésszé állt össze az alkotás.
Mindenesetre a filmnek ez a fajta elnagyolt megközelítési mód róható fel egyedüli hibaként. Whitney karrierjének minden fontos pontja megjelenítésre kerül a film két és fél órája alatt a kora serdülőkortól a befutáson és a csúcsra jutáson át, a karrier hullámvölgyein, és a tiszavirág életű visszatérésén keresztül. Az egész áttekintés egy egységes ívet ad, kronologikusan pedig sokkal kevesebb csalás van benne, mint például a Bohém Rapszódiában, ugyanakkor dramaturgiai szempontból is megfelelően adagolt a történetsorozat.
A mozi végén alapvetően úgy áll fel az ember: összességében minden benne volt, de az sajnos érződik, hogy a 150 perces filmhossz csak úgy volt tartható, hogy sokszor erőszakosan vágtak ki jeleneteket. Erre eklatáns és spoilermentes példa: Az 1990-es évek eleje például Whitney karrierjének abszolút csúcspontja, itt vált az aranyos Amerika Kedvence karakterből egy díva, és itt lett egy egyértelmű világsztár. Ennek a karrierszakasznak három megkerülhetetlen pontja van: az 1991-es SuperBowl fellépés, az 1992-es Több, mint testőr című film, és az ehhez kapcsolódó I Will Always Love You, valamint az 1994-es Nelson Mandela szabadulása kapcsán rendezett koncert Dél- Afrikában. Ez utóbbi már nem is könnyűzenei, hanem egyenesen világpolitikai esemény volt – társadalmi és kulturális hatását tekintve a Live Aid-hoz mérhető. Egy ilyen eseményen való szereplés a világ bármelyik előadójának élethosszig tartó beágyazódást jelenthet – és épp ennek tükrében érdekes, hogy mindez a három esemény gyorsan vágva, egymást követve szinte öt percet sem tesz ki a filmből. Hangsúlyos, rövid, tömör jelenetek ezek, de én filmkészítőként kicsit jobban kibontottam volna ezen események a hátterét és hatását.
Vannak viszont dolgok, amiket az ember hangsúlyosabban kap meg a filmben, hiánypótló módon: Whitney Houston az ember maga, aki már karrierje elején kikacsint a ráerőltetett jó kislány szerepéből, és önálló művészként sokszor szembeszáll a szülői és lemezkiadói elvárásokkal, vagy akár az aktuálpolitikai kívánalmakkal is. Egy átlagos – főként magyar – zenefogyasztó számára Whitney Houston egy kifogástalan úrinő, aki szép szerelmes dalokat énekel, főleg az I Will Always Love You-t. Kevesen tudják, hogy ez egy 1974-es Dolly Parton dal feldolgozása (erre egy rövid epizód erejéig szerencsére kitér a film), mint ahogy azzal sincsenek sokan tisztában, hogy a generációjának legjobb hangja rengeteg családi terhet, és egy alapvetően nagyon lázadó, már-már rock’and’rollnak mondható személyiséget hozott magával, és ezek a jellemvonások döntően befolyásolták Whitney karrierjét és a magánéletét.
Az I wanna dance with somebody-t megnézve megkaptuk a kicsit diktatórikus, teljesítményorientált, ugyanakkor melegszívű anya kezei között tinisztárrá váló Whitneyt, megkaptuk a saját hangját kereső popsztárt, a nővé, majd anyává alakulást, a sokszor reménytelen szerelmet, a színpadi léttel és a zeneipar visszásságaival járó nyomást, a drogba és alkoholba menekülést, az összeomlást, a már korántsem annyira tündöklő visszatérést és a tragikus véget.
Ez a film számomra jelenlegi formájában 10/8, de nagyon remélem, hogy egy fiók mélyén már várja a kiadást egy (több) mint három órás verzió, amely igazságot szolgáltat a kimaradt/kivágott jeleneteknek, és 10/10 lesz az élmény.
Úgy gondolom, hogy az első fekete lány, akit egyformán szeretett egész Amerika, aki egyes lemezeladási statisztikában verte a The Beatlest, és Michael Jacksont is, megérdemelne egy tökéletes memoárt.