Na, akkor hét vagy nyolc? Szerintem H.E.A.T és nyolc. Megmagyarázom: megjelent a H.E.A.T nyolcadik stúdióalbuma, a Welcome to the Future. Gondolkodtam még 2020-ban, mi is jöhet Eric Grönwall gigatorkának távozása után, ami szerintem azért nagy csapás lehetett a zenekarnak, mivel adott volt a „mindent vivő gigasláger” (Living on the run), aztán kiválóra sikeredett az akkori album, a H.E.A.T II is, szóval lehetett agyalás, hogyan is legyen a folytatás. Aztán nagy meglepetésemre visszanyúltak a múltba a fiúk és visszahozták valahonnan az első két album énekesét, Kenny Leckremot. Mondjuk lehetett egy kis para arrafelé, mert nagyon bizonygatták, hogy jó lesz ő most is (a One by One-t előzetesen kiadták az ő énekhangjával és videóval is megtámogatva), majd a 2022-es Force Majeure után kijött 2023-ban az Extra Force ep is, amin néhány Kenny által újraénekelt dal, meg koncertfelvétel volt hivatott ismét megtámogatni a zenekar döntését. Pedig már a Force is tuti jó volt, meg Kenny is rengeteget fejlődött 10 év alatt, szóval rajtam kívül már nem sokan sírják vissza (én is már csak halkan) Ericet a frontra. Megvan tehát a szilárd felállás, összeért a csapat 5 év alatt, lássuk mi sült ki ezúttal a „hőségben”.
Nos, a svéd dallamrockerek igazi slágertűzijátékot prezentálnak nekünk, ez a lemez megtestesíti a zenekar érési folyamatát, és talán ez lehet az eddigi legerősebb albumuk, a H.E.A.T erős, szilárd és egyértelműen a jövőbe definiálja magát, még akkor is, ha a dicső múltból merít is nem kicsit. A H.E.A.T már rég maga mögött hagyta az „újonc” státuszt, 2007 óta folyamatosan fejlesztették és finomították zenei DNS-üket az AOR-gyökerektől a stadionokba illő hard rockon át a szintikkel tarkított, kacér kirándulásokig a poposabb világba – mindezek ezúttal organikusan olvadnak egybe a Welcome to the Future-ön. Az eredmény egy nagyon erős, dallamok tekintetében a legapróbb részletekig kidolgozott és briliánsan előadott album, amely a zenekar erősségeit a legtisztább formájában mutatja meg.
A nyitószám, a Disaster minden kétséget kizáróan megmutatja, merre tart a zenei utazás: egy lendületes ritmusra egy himnikus kórus hívogat az együttes éneklésre, amit egy kétfelvonásos, technikailag az ügyes kategóriába tartozó gitárszóló koronáz meg. Utána a Bad Time For Love érezhetően lelassítja a tempót, de a groove-jának köszönhetően nem kevésbé izgalmas, a’sszem, innentől kezdve már csak énekelni kell.
A Running to You tiszta szenvedély, egy kompromisszummentes, tüzes himnusz. Hiába, ez a H.E.A.T! A dal szerintem klasszikus lesz a repertoárban, erőteljes riffjeivel, lendületes refrénjével és dinamikájával, amely elkerülhetetlenül a 80-as évek aréna rockjának dicső napjait idézi – mégis a jelenben gyökerezik.
A Call My Name váratlan, de hatásos és táncolható diszkóhangulatot hoz a robusztus gitárjáték kontrasztjával, és bizonyítja a H.E.A.T magabiztosságát akkor is, ha eltávolodik a klasszikus hard rock ösvénytől. (Mondjuk a disco párhuzam azért is érvényes, mert a magamfajta, a 80-as évek kommersz zenéjén érlelt zenefogyasztónak a méltán elfeledett London Boys popduó dalai ugranak be egyből ezt hallgatva – ha van benned nyitottság, hasonlítsd össze bátran.)
Az In Disguise egy sűrű, szinte filmes hangulatot épít fel, a finoman beleszőtt szimfonikus elemek további érzelmi mélységet adnak a számnak anélkül, hogy szem elől tévesztenék az alapvető rock orientációt. Leckremo pedig erőteljes és intenzív előadásmódjával nyűgöz le, igazi libabőr a dal, az album egyik fénypontja, felrémlik a távolban a Toto néhány hangszerelési ötlete is, dicséretes módon. A The End-nél nem lehet szó nélkül elmenni amellett, hogy erősen emlékeztet a Bon Jovi Runaway-ében is hallható billentyűkre, de ennek ellenére ez sem gyenge eresztés, bár kétségtelenül nem a legerősebb dal a lemezen.
Lazább tétel, mondhatni bunfordibb, sőt tufább a Rock Bottom, van egyfajta kitörni készülő energia benne, ami a dalnak egy kis „bájt” kölcsönöz, különösen Kenny énekhangja tűnik szinte durvának, de épp ezért is van benne a „lélek”. A Children of the Storm ismét felforrósítja a hangulatot, itt bizonyosodik be újra, hogy Svédországban csak van valami az anyatejben, ha ilyen minőségű dallamos rock születik akkor is, ha épp nem is a legsikerültebb a nóta. A Losing Game egy bluesos riffel indul, majd egy menő groove-ra ül fel, ami egyszerűen rátapad a hallgatóra és elviszi egy időutazásra a 80-as évekbe. A Paradise Lost az album egyik érzelmi és zenei csúcspontja. A dal lenyűgözően ötvözi az hard rock erejét és energiáját az epikus szintetizátorhangok hangszőnyegeivel. A dal szinte egy zenei lezárásra emlékeztet – drámai és fenséges, a gitárok és a billentyűs hangszerek tökéletes harmóniájában Kenny énekhangja a pátosz, az erő és a melankólia minden színét felvonultatja, annyira dallamos az ének, hogy a szívverésedet is érzeni fogod, miközben énekeled.
Az egyik legnagyobb „sláger” itt (a jelenlegi kedvencem) a csodálatosan retró Tear it Down (R.N.R.R.), Kenny énekét itt gyakorta egy erőtől duzzadó háttérvokál kíséri. Ez egy újabb dal, ahol nem fél a banda kilépni a komfortzónájából egy kis Def Leppard-szerű szaggatással fűszerezve a retro-elegyet, miközben Kenny Dio-szerűen énekel. Alapdarab! A záró szám, a We Will Not Forget azzal a kelta ihletésű nyitással operál, amit olyan zenekarok, mint az Eclipse nagyon jól használnak, és ez a folkos árnyalatú lendület az, ami ezt a számot, a dadogó gitárokkal együtt a csúcsra járatja. Örömteli lezárása ez a zenekar történetében mérföldkőnek számító lemeznek.
Produkciós szempontból a végtermék kiegyensúlyozottabbnak, átláthatóbbnak és egyszerűen érettebbnek tűnik, mint a korábbiak, meleg és gazdag a hangzásvilág, ügyesen sikerült ötvözni a modern produkciós szabványokat a hard rock klasszikus erényeivel. A H.E.A.T muzikalitása is abszolút csúcsformában van. Dave Dalone gitáros egyik virtuóz szólót villantja a másik után anélkül, hogy szem elől tévesztené a dallamot vagy a dal hangulatát, játékát a technikai és dallamos találékonyság jellemzi. Jimmy Jay basszusgitáros és Don Crash dobos egy tökéletesen összehangolt ritmuspárost alkotnak, amely ellenállhatatlan groove-val alapozza meg a dalokat. Az ütős groove, a gazdag basszus szólamok, valamint a szintetizátorok és gitárok összjátéka a H.E.A.T védjegye. Kenny Leckremo énekes pedig karizmatikus elődje, Erik Grönwall árnyékából kilépve egy új korszakba vezeti át zenekarát. Míg az előd fiatalos energiájával és kísérletező kedvével formálta a zenekart, Leckremo most erőteljes és totális előadásmódjával jelöli ki az új ösvényt, minden dalban egy plusz mélységet és egyedi karaktert jelenít meg, beérett, azt gondolom.
A H.E.A.T tehát a kreativitása csúcsán van éppen, így nemcsak megerősítik pozíciójukat a dallamos rock élvonalában, hanem új szintre emelik magának a műfajnak a színvonalát is. Minden egyes dal a svédek rendíthetetlen érzékét bizonyítja a nagyszerű dallamok, a himnikus refrének és a lelkesítő hangszerelések vonatkozásában. A Welcome to the Future több mint egy újabb tétel a diszkográfiában – ez egy mérföldkő, amelyre nemcsak a rajongók, hanem az egész rockközösség felfigyel majd. Ha dallamos rockot keresel szívvel, ésszel és himnuszokkal, akkor ezt az albumot nem hagyhatod ki. Meg remélem, egyszer ellátogatnak felénk is, mert van már egy bérletem az első sorba…így én azt a fellépést sem fogom kihagyni.
A H.E.A.T jelenleg (így a nyár közeledtével) már a hőség tetőzését idézi, sőt ez már maga a totális muzikális kánikula!
Gyenge 10, azaz 9/10