Huszonhat évnyi várakozás ért véget 2026. június 15-én, amikor az alternatív rockszíntér egyik legmeghatározóbb ikonja, az A Perfect Circle bevette a Budapest Parkot. Vannak zenekarok, amelyek csupán szórakoztatnak, és vannak, amelyek formálják a generációk lelkét. Billy Howerdel és Maynard James Keenan (Tool, Puscifer) közös gyermeke kétségkívül az utóbbiak közé tartozik. Az APC-t „light Toolként” emlegetni a rocktörténelem egyik legnagyobb leegyszerűsítése, hiszen a csapat az elmúlt negyedszázadban egy teljesen egyedi, az art rock intelligenciájából és a grunge sötét melankóliájából gyúrt zenei világot teremtett. A zenekar öröksége és a precíz, mégis elementáris erejű színpadi jelenlét olyan spirituális utazást ígért erre az estére, amit egyetlen igaz rajongó sem hagyhatott ki. A történelmi, első magyarországi koncertre szinte megtelt a Park.
A felvezetésről egy olyan művész gondoskodott, akinek a neve, megmondom őszintén, számomra teljesen ismeretlenül csengett. Ő volt Jehnny Beth. Később utánanézve a francia származású énekesnő, dalszerző és színésznő leginkább a brit Savages nevű posztpunk zenekar karizmatikus frontasszonyaként, illetve kompromisszummentes szólóprojektjeiről ismert a nemzetközi undergroundban. Én viszont teljesen szűzkézzel érkeztem: előzetesen bele sem hallgattam a munkásságába, így fogalmam sem volt, mire számítsak.
Aztán kisétált a színpadra egy kis fekete ruhás hölgy. Első pillantásra finomnak, aprónak, szinte törékenynek tűnt, de ez a törékenység csupán a vihar előtti csend illúziója volt. Nagyjából két perc kellett neki ahhoz, hogy konkrétan lecsavarja a fejünket, és tokkal-vonóval megvegye a gyanútlan közönséget. A belőle áradó zene a legkarcosabb post-punk, a punk és a disszonáns noise rock hipnotikus, lüktető keveréke. Jehnny Beth színpadi jelenléte pedig egyszerűen zseniális és végtelenül szuggesztív volt. Ez volt a hamisítatlan, hús-vér Girl Power, de a szó legmélyebb, legősibb értelmében. Olyan elemi, magnetikus erő sugárzott belőle, ami manapság ritkaságszámba megy a színpadokon. Különösen felszabadító volt ezt látni a mai kulturális közegben, mert ez a fellépés a női princípium valódi, torzítatlan diadala volt. Nem az a mesterkélt, patikamérlegen kiszámolt, izzadságszagú „erős női karakter”, ami mostanában a hollywoodi klisékből és a streamingfilmekből ránk esik. Jehnny Bethnek nem kellett férfias szerepeket magára erőltetnie, hogy dominálja a teret. Az ő ereje éppen a megalkuvást nem tűrő, tiszta nőiségéből fakadt: egyszerre volt meg benne a vadság és a sebezhetőség, a pusztító káosz és a teremtő rituálé. Nem akart tetszeni, nem akart idomulni, mégis minden mozdulatával megbabonázta a Parkot. Zseniális, letaglózó felütése volt az estének, ami után a közönség már kellőképpen felajzva várta a fő attrakciót.
És mit is mondhatnék az este főszereplőjéről? Az A Perfect Circle nem egyszerűen egy jó koncertet adott: egy olyan spirituális, mély és katartikus élményt nyújtottak, ami messze túlmutat a „perfekt” jelzőn. Az egész este egy tökéletesen megkomponált zenei utazás volt, amely a legmélyebb belső rétegeinket célozta meg. A felvezető War Pigs-intro után a zenekar teketóriázás nélkül csapott bele a The Package-be. Nem is létezik ennél jobb koncertkezdés az APC számára, a dal első felének hipnotikus, baljóslatú lüktetése azonnal beszippantott mindenkit, hogy aztán, amikor elszabadul benne a nyers, tehetetlen düh, végleg leszakítsa a láncokat. A folytatásban a legutóbbi, Eat The Elephant album központi tételei kapták meg a főszerepet. A Disillusioned, a The Contrarian és a The Doomed transzszerű, hömpölygő ritmusai tökéletes díszletet kaptak a lemenő nap utolsó fényeitől, mintha a természet is az APC-hez igazította volna a világítást. Innen kanyarodtunk vissza a debütáló lemezhez a Rose csodálatos, fojtogatóan szép harmóniáival.
Majd érkezett az Imagine. John Lennon klasszikusa a világ egyik legtúljátszottabb dala, a világ talán legnaivabb dalszövegével. Mégis, ahogy ott, abban a pillanatban megszólalt, minden cinizmusom elpárolgott. Egyszerűen hittem Maynardnak, hittem minden kiénekelt szavának. Kevés nóta tudna nagyot ütni egy ilyen súlyos feldolgozás után, de a Thirteenth Step remekműve, a Weak And Powerless a maga nagyívű, hömpölygő dallamaival simán megugrotta a lécet, hogy aztán a Gravity kavargó, sámánszerű éneke ringasson tovább minket a transzban. Ebből a finom lebegésből robbant be a TalkTalk, a maga mázsás riffjeivel és ugyanilyen súlyú, húsbavágó mondanivalójával. Az első blokkot két abszolút közönségkedvenc zárta: a 3 Libras és a The Outsider alatt rázkódott meg leginkább a Park, itt kapta a zenekar a legnagyobb közös éneklést a hálás tömegtől. Miután a banda levonult a színpadról, bő tízpercnyi „telefontapizós” szünet következett. Én a magam részéről továbbra is kifejezetten örülök a telefonmentes, vagy legalábbis korlátozott telefonhasználatú koncerteknek, felszabadító érzés, hogy a tömeg a saját szemével, és nem egy 6 colos kijelzőn keresztül éli meg a pillanatot. A visszatérés nem maradt adós a pofonnal: a Counting Bodies Like Sheep to the Rhythm of the War Drums menetelésszerű, gépies ritmusai és Maynard kántálásszerű, hipnotizáló éneke azonnal felrázott minket a letargiából. Külön csemege volt az új dal, a Starless, ami egyáltalán nem lógott ki a klasszikusok közül. Ha a jövőben érkező új lemez ezt az irányt követi, nem lesz okunk panaszra. Az utolsó két nóta már a tiszta, hamisítatlan katarzisról szólt. A Blue emelkedett drámája és a záró Judith mindent elsöprő energiája végérvényesen beemelte ezt a bulit az „Év koncertje” kosárba. Az, hogy ez az élmény ennyire mélyre ment, a színpadon álló zsenik érdeme. Bár minden zenész hibátlan teljesítményt nyújtott, a két főhősre egyszerűen nincsenek elégséges szavak: Billy Howerdel és MJK az abszolút csúcskategóriát képviselik. Maynard James Keenan egészen elképesztő, amit ez a csávó tiszta torokból művel. Nemhogy hozta a lemezminőséget, de sokszor még rá is tett egy lapáttal: dinamikusabban, többet és tisztábban énekelt ki élőben, mint a stúdiófelvételeken. Billy Howerdel olyan végtelen szerénységgel és alázattal, mégis professzionális minőségben tette a dolgát, ami nehezen überelhető. Ráadásul a gitárjáték mellett az énekharmóniái is zseniálisan szóltak.
A produkció hangzása szó szerint tökéletes és patyolattisztaságú volt. Egyetlen dologba lehetne belekötni, de az a jól ismert „Budapest Park-betegség”: szólhatott volna sokkal, de sokkal hangosabban is. Viszont tudomásul kell venni, hogy ez egy szabadtéri buli a város közepén, a helyi szabályozások miatt valószínűleg fizikai képtelenség ennél nagyobb hangerőt kicsavarni a cuccból. De ez a kis hiányérzet is eltörpül amellett, amit kaptunk. Az A Perfect Circle elhozta nekünk azt a rituális, spirituális, mégis végtelenül őszinte és sallangmentes rockzenét, amire annyi éve vártunk. Nem volt tudálékos, nem volt pózer, pont olyan volt, mint maguk a dalok: mély és kitörölhetetlen.
A képekért köszönet Kónya Ferencnek!