Úgy indultam ezzel a filmmel, hogy valami másodvonalbéli alkotás lesz, ami a Transformers féle õrület farvizén, Hugh Jackman presztizsével és sármjával fog bekéretszkedni a mozikba (késõbb a DVD-s polcokra). A beharangozást követõ 27 millió dolláros nyitóhétvége is alátámasztotta nagyrészt a várakozásaimat, de azért teljes mértékben semmit nem ítélek el, ha még nem láttam. Csalódnom kellett.
Csalódnom kellett, mert most már nem nevezhetem másodvonalbéli alkotásnak. A Hugh Jackman-es, hírtelen-apás, robotos, verekedõs, zúzós, rozsdás film igenis mûködõképes. Aki látta az 1987-es „Túl a csúcson” címû filmet (Sylvester Stallone), rengeteg hasonlóságot felfedezhet majd a két film között, azonban ez nem baj. Én egy az egyben úgy fogom fel, mint annak a filmnek a modern feldolgozása.
Rendezte: Shawn Levy (Éjszaka a múzeumban, Tucatjával olcsóbb)
Író: John Gatins, Dan Gilroy
Fõszereplõk: Hugh Jackman (Charlie Kenton), Dakota Goyo (Max Kenton), Evangeline Lilly (Bailey Tallet)
Alapsztori: 2020-ban járunk (ahol nem borít mindent tûz, és nincsenek sárkányok), amikorra az emberi boxból kiveszett minden izgalom, helyette pedig robotok harcolnak robotok ellen az emberek szórakoztatására. Charlie Kenton is egy robottal járja az államokat, és kisebb versenyeken vesz részt, azonban lezülledt életmódja miatt több nehézfiúnak is tartozik. Amikor kiderül, hogy korábbi élettársa életét vesztette, elindul, hogy lemondjon fiáról annak nagynénje javára. Köt egy pénzügyi megegyezést, miszerint a nyár végéig gondját viseli a gyereknek, majd átadja egy tetemesebb összegért. Max Kenton elõször nem jön ki jól apjával, viszont késõbb összehozza õket a közös „robotszeretet”.
Tudni kell errõl a filmrõl, hogy ugyan abba a (szerintem) hibába esik, amelybe az összes többi hasonló alkotás. A robotokat olyan emberi helyzetekben szemléltetik, hogy a nézõ akarva-akaratlan azt gondolja, annak a gépnek érzései vannak. Számomra ez kicsit nyugtalanító, mert azt sugallja, mint ha az a bizonyos dirigáns észre sem vette volna, hogy egy robotos filmet forgatnak két méterre tõle. Akinek ez nem jelent problémát, vagy még örül is annak, ha ilyen jelzõk vannak egy-egy mûben, annak még inkább ajánlom, mint a többieknek.
Az alapötlet nem volt egetrengetõ, de ettõl függetlenül nem rossz. Véleményem szerint pontosan annyit hoztak ki belõle, amennyi nem volt kevés, de nem is estek át a ló túloldalára. A cselekményszál nem bonyolult, a szokásos receptet vették elõ (nem írom le, nézzétek meg, és ti is észreveszitek, ha kritikus szemmel vizsgáljátok). A Danny Elfman féle filmzenékkel az a jó, hogy soha nem kell bennük csalódni. A számítógépes utómunka, illetve a kamerakezelés kielégítõ.
Mindent összevetve egy kellemes, izgalmas, úgy tûnik bevált formulával dolgozó filmet láthatunk, ha a Vasökölt választjuk. Ajánlom mindenkinek, aki szereti a durvulós-verekedõs filmeket, ugyanakkor nem bánja, ha van bennük egy kis csavar (mint a mekis fagyiban).
Csak úgy repült az a két óra 🙂 – 10/7.5