Az Ugly Kid Joe a legtöbb ember számára egy tipikus „one hit wonder” zenekar a ’90-es évek elejéről. Persze a mai napig aktívak, turnéznak, lemezeket jelentetnek meg, de nem véletlen, hogy jómagam, mint a zenekar elkötelezett rajongója is úgy jelentetett meg cikket legutóbb, hogy a „Releváns-e egy Ugly Kid Joe lemez 2017-ben”. Az említett írást ITT olvashatjátok, annyi SPOILER , hogy igenis van, volt relevancia és mondanivaló a 2017-es anyagukban, és most, 2022-ben sincs ez másképp, a közelmúltban megjelent Rad Wings of Destiny anyag kapcsán.
10 dal, 40 perc – 2022-ben ez egy normális lemezhossz, keveseknek van kedve és ideje hosszas koncept lemezek hallgatására.
Az idei Ugly Kid Joe lemezét a nyár folyamán megjelent That Ain’t Livin’ című dal vezette fel, amire sok ismerőssel összekacsintottunk, hogy jó ez, csak hát az AC/DC már párszor megírta ezt a riffet/refrént/nótát. Én ekkor komolyan megijedtem, hogy ez az UKJ lemez minden tiszteletem és pozitív viszonyulásom ellenére nem lesz releváns.
Aztán jött egy újabb kislemez, a Kill The Pain, ami a zenekar líraibb oldalát mutatta meg -kicsit ijesztőbb mélységbe kalauzolva a hallgatót az eddig megszokottaktól. Itt kezdtem sejteni, hogy ebből a lemezből még bármi lehet.
Az utolsó „előétel”, a nyár végén érkező Long Road egy lazább tétel, nagyjából a zenekar egyik legjobb elfeledett dalának, a Milkman’s Son-nak oldalági leszármazottja.
Ebből a három felvezetőből az egyszeri fan már érezhette, hogy a kiadvány minimum sokszínű lesz, de az sem kizárt, hogy nagy mértékben el fog térni az eddig megszokottaktól.
A relevancia kérdése is itt tér vissza újra, egy határozott IGEN válasz keretében. A Rad Wings of Destiny ugyanis egy kissé öreges Ugly Kid Joe lemez-ami az eddigi életművet vizsgálva talán furcsa, a tagok bőven 50+-os átlagéletkorát nézve azonban nem csoda. Az anyagon 3 tempósabb hard rock „sablon” dal mellett van 7 lassú, vagy középtempós dal, amelyek viszont nagyon gazdagon vannak hangszerelve. Sok akusztikus hangszer, zongora szőnyegek, és érzelemgazdag vokálok jellemzik ezeket a tételeket. A melankolikus hangulat nem csak a zenében jelenik meg, hanem a szövegeket is erősen áthatja. Whitfield Crane minden kétséget kizáróan hang és attitűd szempontból is olyan volt mint a jó bor: az évek alatt rengeteget ért. Talán alkotóként, dalszövegíróként is most lépett egy új szintet. Meglepő lehet a sok sor az elmúlásról, az elhunyt barátokról, az élet/utazás párhuzamról, de van az a kor amikor ez már az zenekar szempontjából hitelesebb, és a pár évvel fiatalabb rajongók is magukénak érzik ezeket az üzeneteket.
A Rad Wings of Destiny a zenekar életművének legmelankolikusabb, leginkább bensőségeseb, és egyben legmeglepőbb anyaga.
10/9, de csak mert a rockos tételek túl észídíszísek….