Természetimádó „green metal”, gitárok nélkül – Botanist: Paleobotany (2024) kritika

Ma már gyakorlatilag semmilyen extrém koncepción nem lepődünk meg, ami a metal zenék berkein belül történik, főleg olyan úttörők és követők/tovább gondolók ismeretében, mint Alice Cooper, Marilyn Manson, a GWAR, a Rammstein, a Powerwolf vagy a döbbenetes tempóban „növekvő” törpmetalos Wind Rose és megannyi más produkció. A természetközeliség megjelenése a dalszövegekben, a borítókon, az image-ben szintén legalább ennyire megszokott már, elég csak a black/pagan metal eredeti és jelenlegi zászlóivőire gondolni. Ugyanakkor az mégsem egy mindennapi jelenség, hogy egy zenekar a „Botanikus” nevet vegye fel, stílusaként a green metal kifejezést jelölje meg, és a zenei tevékenységében minden téren az élővilág, elsősorban a flóra iránti rokonszenve köszönjön vissza: a logótól kezdve az illusztrációkon és a ruházaton/jelmezen át – természetesen – teljeskörűen a zenével bezárólag. És mindennek tetejébe a kezdetekről a koncepció része a gitárok teljes hiánya! Az Eluveitie-ben, a Saorban vagy a Skycladben is vannak különleges hangszerek, de kivétel nélkül mindegyik együttest alapjaiban határozza meg az elektromos gitárhangzás. Ezzel szemben Roberto Martinelli, azaz Otrebor 2009-ben, Kaliforniában alapított zenekara, a Botanist a kezdetektől nélkülözi a fémzenék egyik fő hangszerét, amelyet többnyire a hammered dulcimer, vagyis a „kalapált cimbalom” helyettesít. A Paleobotany néhány különleges kiadványt is számítva már a tizenkettedik LP a sorban.

A diszkográfiát végig hallgatva megmutatkozik egyfajta fokozatos letisztulás a megszólalást és a zenei megközelítést illetően. A kezdeti albumok, a legridegebb, már-már bizarr, korai black metal demókat idéző hangzása és attitűdje fokozatosan adta át a helyét a jó arányú, instrumentumonként szépen elkülönülő, egyben organikus soundnak és egyfajta progresszív/avantgard/death/post-black stílusvegyületnek, amely az utóbbi albumokon öltött határozottabb formát, és nem kisebb szaktekintélyeknek köszönhető, mint Fredrik Nordström és Dan Swanö. Maguk a kompozíciók karakteres, jól körvonalazott és mi tagadás, nem túl tág keretrendszeren belül mozognak. Ám ebben is történt előrelépés, és leginkább ennek köszönhető, hogy a Paleobotany, a katalóguson belül voltaképpen egyedüliként, ily mértékben megragadott. (Hozzáteszem, csupán az itt látható csoportkép alapján nem szavaztam volna bizalmat a brigádnak.)

A szűk háromnegyedórás, tíz dalos anyagon többségében 3-5 perces tételek sorakoznak, szemben a korábbi lemezek nem egyszer tíz perc feletti darabjaival. A fő dalszerző továbbra is Otrebor, ugyanakkor az előző albumokon vendégként szereplő társai állandó tagokká léptek elő. Mar Stacy énekes az eddigi legkiérleltebb, továbbra is minden derűt nélkülöző énektémákat hoz, melyeket nem egy helyütt többsávos vokálok, sőt néhol hátborzongató kórusok gazdagítanak. Tony Thomas basszusgitárja a rendhagyó hangszerelés okán (is) atipikusan hangsúlyos összetevője a daloknak, s olykor egészen az előtérbe kerül. Daturus, azaz Ron Bertrand dobolása pedig valószínűleg ezúttal kapta az eddigi legjelentősebb szerepet a Botanist zenéjében, amelyet a korábbiakat felülmúló ötletességgel hálált meg az ütős, izgalmas intrók, átkötések, hatásos kiállások formájában. A teljes képhez hozzátartozik, hogy itt-ott talán a kelleténél jobban „szétüti” a dalokat, de szerintem alapvetően tűréshatáron belül tartja a virgonckodást. A vezér által kezelt különleges hangszer teljes értékű tagja az összhangzatnak, ugyanakkor nyilvánvaló, hogy nem képes versenyezni a gitár nyújtotta technikai változatossággal, és az atmoszférateremtésben éppúgy korlátozottabb lehetőségek állnak a rendelkezésére. Ezzel együtt a sajátossága által nyújtott extrák révén nem lehet oka különösebb hiányérzetre a fémzenékre berendezkedett hallójáratoknak, már csak azért sem, mert a fent nevezett stúdiós zseni – ez esetben Nordström – ismét remek munkát végzett a keveréskor és mastereléskor.

Az első három dal alapján akár egy telitalálat LP-re is számíthatnánk, melyből a When Forests Turned To Coalt érzem a legerősebbnek. Majd a következő dalpárosnál egy kicsit meginog a lendület, különösen a talán túlzottan nyugisra vett The Impact That Built The Amazonban – a cím mindenesetre csúcs. Ezután következik véleményem szerint a lemez legizmosabb tíz perce a Sigillaria/Strychnos Electri párossal, még úgy is, hogy Mar hozott egy pár előképet az ötleteihez, azonban a zene izgalmas kalandozása ezeket konstruktívan magába integrálja. Az utolsó dalhármas megint kicsit szürkébb összeségében, de főleg a sok hörgéssel operáló Wollemia Nobilis és a post-rock érzetű Royal Protea több dicséretes pillanatot is rejt.

Az előző lemez idején megújult logó és az erőteljesen hozzá kapcsolódó borító (az alap kiadás verziója) megér még néhány szót. A zenekarnév kirívóan kifinomult grafikai elemekkel lett teletűzdelve, melyekkel összhangban a borító központi figurája egy „mutáns” szitakötő, melyből számos húsevő növény nő ki. Mindehhez elegáns világos háttér illeszkedik. Nem mindennapi csapat a Botanist, a Paleobotany pedig egy igazán különleges élményt adó lemez, számomra az eddigi életmű tetőpontja.

 

10/8,5

 

Ez is érdekelhet

Kövess minket!

2,844RajongókTetszik
1,731KövetőKövetés
44KövetőKövetés
64KövetőKövetés
1,348FeliratkozóFeliratkozás