Bevalljuk vagy sem, mindannyian tudjuk, hogy a thrash metal „Nagy Négyes” fogalma olyan, mint a lottóötös: mindenki mást ünnepelne, ha tényleg az ő kezében lenne a gyeplő. A Metallica-val, Slayer-rel, Megadeth-tel és Anthrax-szel fémjelzett elit klub tagsága évről-évre, sőt, albumról-albumra megkérdőjeleződik a komolyabb rajongói körökben. Persze a történelem az övék, és a kommersz siker is náluk csengetett és csenget a leginkább, de vajon a zenei minőség szempontjából tényleg ők lennének királyai a műfajnak? Vagy csak arról van szó, hogy ők írták a kicsit kerekebb, emészthetőbb, „slágeresebb” dalokat, mint mondjuk az Exodus véresen „komoly” brutalitása, a Dark Angel eszelős tempója vagy a Death Angel Bay Area-i tüze? A képlet valahol a kettő között rejtőzik, de az tagadhatatlan, hogy a „Big Four” koronája olykor meglepően ingatagnak tűnik, amikor a másodvonalnak titulált titánok ismét előkapják az igazi kalapácsot. Azonban van egy zenekar, amelyik a szürke zónában vagy ha jobban tetszik, a thrash trónjának árnyékában évtizedek óta tartja azt a minőséget, ami miatt szerintem igenis egy lapon lehet említeni őket a „nagyokkal”.
És ha valaki eddig kételkedett volna ezen kijelentés súlyában, akkor a 2020-as Titans Of Creation album után most itt van a Para Bellum címet viselő új stúdióanyag. A latin cím pontosan azt az attitűdöt hordozza, ami a Testament-et kiemeli a mezőnyből. Ez nem egy öncélú, nosztalgiázó döngölés; ez hadüzenet a thrash metal pangó vizének. És a zenekar el is hozott minden szükséges „hadieszközt” ehhez a hadjárathoz. A lemezt a bevált produceri páros, Juan Urteaga és hangmérnöki géniusz Jens Bogren szavatolja, akik a modern, mégis organikus hangzás mesterei, míg a borítót természetesen ismét a fémzenei vizualitás egyik újkori pápája, Eliran Kantor készítette. De az igazi áttörés és ezzel együtt a frissesség garanciája a dobok mögött keresendő. Chris Dovas, aki élőben már bizonyított, ezen az albumon mutatkozik be hivatalosan a stúdióban. Az elképesztő precizitású, fiatal dobos olyan energiát pumpált a dalokba, ami tartja a Testament által elért korábbi csúcsokat. A kérdés már csak az: vajon van még hely az elitben vagy a Testament most végleg kiszorítja onnan az egyik „nagyot”?
A nyitó Fort he Love of Pain úgy ugrik rá a hallgatóra, mint egy hegyi puma a gyanútlan, póráz nélkül sétáltatott csivavára, valahol a Sziklás-hegység egyik ösvényén. Igazi energia bomba, a Demonic death metalos attitűdje köszön itt vissza, sőt néhol még szélvész black riffek is felbukkannak a nótában. Infanticide A.I. sem engedi a fellélegzést, csakhogy ez már egy ízig-vérig thrash gránát, zseniális riff halmozással és brutális tempóval. ISKOLA. Valószínűleg a plafonról kel majd lekaparni a pogó népét, mikor élőben megszólal. Egyébként egy egészen pofás klippel támogattak meg ezt a dalt, érdemes lecsekkolni. A harmadiknak érkező Shadow People némileg visszavesz a tempóból, de a súlyból egy pillanatra sem, mert tipikus Testament középtempó, savasan maró, málházós riffekkel és egy kiváló Alex Skolnick szólóval. Emellett van a dalnak egy megfoghatatlan, nem e világi, lidérces hangulata. Meant to Be-t mondhatnánk akár szokatlannak is a Testament részéről, de nem ez az első nagyívű ballada a csapattól, ami kiváló végeredménnyel zárult. Chuck Billy klasszikus értelemben véve nem egy kiemelkedő képességű énekes, viszont tudja használni a hangját akkor is, ha tisztán és dallamosan kell énekelnie. High Noon-nál ismét megtalálják a gázpedált, húz, mint egy Dodge Charger izomból előre. Billy itt ismét a legdurvább arcát mutatja. 100x írtak már hasonlót, de amíg ilyen színvonalon teszik írjanak is még, amennyi a csövön kifér. Witch Hunt hasonló felfogásban trappol át rajtunk, mint a nyitó nóta, csak a refrén dallamosabb és a dal végi szólisztikus rész ad neki egy kicsit lágyabb lezárást. Chris Dovas egészen döbbenetes teljesítményt nyújt ebben a nótában, de egyébként az egész lemezen is. Nem éppen kispályás dobos fenomének fordultak meg eddig a Testamentben, de úgy tűnik az” új” srác több, mint könnyedén vette az akadályt a stúdióban is. Nature of the Beast határozottan NWOBHM-es riffel indít, de az egész dalnak van egy klasszikus heavy metal hangulata. Teljesen olyan, mintha a Testament jammelne a Tygers of Pan Tang-gel. Nagyon remélem, hogy élőben is elő fogják majd kapni ezt nótát. Ezután a Room 117 egy sokkal hagyományosabb thrash darab, tényleg semmi extra, egyszerűen csak jól esik. Mondjuk Skolnick mester itt is olyat villant, ami ismét tökéletesen bizonyítja, hogy miért tartozik a gitárosok krémjéhez. Havana Syndrome a tökéletesre csiszolt közép- és szélvész tempókat is felvonultató thrash nóták mintapéldánya, egy ragadós, tapadós, „csordavokálos” refrénnel. A záró és egyben címadó nóta Para Bellum az a fajta technikás thrash dal, ami még a sokadig hallgatás után is tartogat valami meglepetést, valami újdonságot a mezei hallgató számára. Ebben az ellenállhatatlan húzású nótában Billy bátya megint használja death metalos hangját. Változatos tempójú dal, amiben igazi tornádó és betonozósabb sebesség váltja egymást, majd egy szépséges akusztikus témával zárul és az egész albumot is ez vezeti le.
Bay Area öreg harcosai még mindig nem fáradtak el. Sőt! Ahogy végig hallgattam ezt az ötven percnyi acélzúzdát, egyre inkább az a gondolat körvonalazódott meg bennem, hogy a korszakalkotó The Gathering (1999) óta talán nem is írtak ennél egységesebb, ennyire elementáris erejű lemezt. A Para Bellum kerek, majdhogynem azonnal ható dalai, valamint a változatos és sokszor nem nyilvánvaló zenei megoldásai egyszerűen egy magasabb polcra emelik az anyagot. Eric Peterson és Alex Skolnick gitárpárosa ismét a thrash metal tökéletes yin-je és yang-ja: a kíméletlen riffek és a fülbemászó, ám eszméletlenül technikás szólók egyensúlya tanítani való. A patent dalok mellett a hangzás is több, mint kiváló! Juan Urteaga és Jens Bogren produceri/hangmérnöki munkája tökéletesen megfogta a modern metal élességét, miközben nem sterilizálta, hanem kiemelte a thrash metal nyers, organikus erejét. A lemez nem más, mint a Testament újabb, maximális teljesítménye. Nagy kockázat nélkül kijelenthetjük: ez az album ott fog figyelni a 2025 év végi összesítésének dobogóján.
Si vis pacem, para bellum! a Testament felkészült a háborúra, és nyert!
Végítélet: 2025-ben ennél több nem várható Chuck Billyéktől, mert ez az év thrash albuma!
10/10