Egy elég régi restanciámat törlesztem az új Scott Stapp szólólemez kritikával, mert egy már tavasszal megjelent albumról beszélünk. Sokszor gondolkodtam már azon, hogy a Creed és Scott Stapp miért vált ilyen óriási mértékben közutálat tárgyává! Oké, persze sohasem voltak a világ legeredetibb zenekara, ezt abszolút aláírom és is, továbbá Scott uraság tudott baromi arcba mászóan sztereotip rocksztár lenni régebben. De az a fikacunami, ami folyamatosan éri őket, azt indokolatlannak érzem. Talán egyedül a Nickelback az, aki még náluk is jobban kapja az ívet a post-grunge bandák közül. A kétezres évek egyik legsikeresebb zenekara volt anno a Creed, tényleg a világ tetején ültek, majd jött a zuhanás, bár igazából csak Scott számára, mert a többiek sikeresen mentették át magukat az Alter Bridge-be. Viszont Stapp megjárta a poklot, a 2010-es évek közepe környékén gyakorlatilag mindenét elveszítette, olyannyira lecsúszott, hogy hol egy motelben húzta meg magát, hol pedig az autójában kényszerült csövezni. Sőt, Stappnél a súlyos függőségei mellett bipoláris személyiségzavart állapítottak meg a dokik. Majd Istennek, az orvosoknak és a családjának hála összekapta magát és még a zenei térképre is visszahelyezte a karrierjét az Art of Anarchy zseniális The Madness albumával. Ebben a supergroupban egyébként Scott Weiland-ot váltotta, Őt pedig Jeff Scott Soto. Apropó valaki kérdezze már meg Bumblefoot-ékat, hogy miért csak Scott nevű lehet náluk az énekes?
Forduljunk rá akkor a március idusán megjelent Higher Power-re! Aki meglepetéseket és hatalmas újításokat vár Scott új szóló lemezétől azt el kell keserítsem, mert a játék neve továbbra is post-grunge és annak is a Creed által képviselt áramvonalasabb verziója. De ugye tudjuk; öreg kutya nem tanul már új trükköket. Az egész album gyakorlatilag egy vallomás és érzésem szerint egyfajta terápia is Scott számára, ez pedig már a legutóbbi The Space Between the Shadows-ra is igaz volt. A 2019-es eresztésnél mindenképpen erősebbnek gondolom az itteni dalokat és sokkal összeszedettebb is az összkép. Például a nyitó Higher Power a Creed legjobb dalait idézi meg, hasonló mélyben dübörgő gitárokkal és szárnyaló refrénnel, ha az anyazenekar hozza ki kétezer körül simán világsláger lett volna. Az ezt követő zakatólósabb Deadman’s Trigger is ezt vonalat követi, egészen kiváló dalszöveggel. A lemez abszolút csúcspontjai a görög gitáros fenomén Yiannis Papadopolos közreműködésével felvett három dal. A What I Deserve power ballada, amiben egy egészen Slash szerű többkörös, kiváló szólót ereszt meg Yiannis, a Quicksand egy határozottan modern metalos arcélű dal, amihez szintén hozzápakol egy jó kis szólót a görög, és a Dancing in the Rain, ami egy klasszikus rock ballada, amit a kiváló gitármunka és a ragadós refrén ment meg a középszerűségtől. De kellemes tétel a If These Walls Could Talk minden patetikusságával együtt is, amit egyébként duettben ad elő Stapp Dorothy Martin-nal. Vagy ott van a Black Butterfly, ami keveri a Creed post-grunge világát az Art of Anarchy modern rockos eszköztarával, megtámogatva hősünk tapadós énektémáival. Sajnos a vége felé kicsit elkezd laposodni az album, túl sok lesz a lassú és szirupos téma, de egy szint alá itt sem csúszik. A lemeznek egyetlen nagy hibája van számomra méghozzá az, hogy túl áramvonalas, túlzottan polírozott, ami igaz a dalokra, a hangzásra, mindenre. Viszont az igazsághoz hozzátartozik, hogy ez egy ilyen stílus, mármint ez a tipikus amcsi rádió rock/post-grunge.
Scott Stapp több mint tíz év után újra a Creed soraiban van, és futja a szokásos nosztalgia köröket az Egyesült Államokban, kicsit sem sikertelenül. Nem tudni meddig megy így a szekér, lesz e új lemez vagy sem, tartós lesz-e egyáltalán az összeborulás, mert a Creed hangszeresei nagyon jól elvannak Myles Kennedyvel és az Alter Bridge-el. De amíg Scott ilyen minőségű szólólemezekkel tud előrukkolni, rendben marad az egészsége és az addikciói is háttérben maradnak, addig szerintem nem kell félteni a karrierjét.
10/8. Megbízható kedvenc, de a pontszámban kicsit ott a régi „barátság” is.