Megmondom őszintén, sokáig nem voltam benne biztos, el akarok-e menni erre a koncertre, vagy sem? A nyitóbandát csak nagyon felületesen ismerem, a két főhőst pedig csak távolról csodálom. Jó, kicsit eltúlzom, mert a Parkway Drive IRE lemezzel induló „popmetal” korszakát nagyon bírom, a korai dolgaikat meg nagyon tisztelem. Egy ideig győzködtem magam, hogy á, nem kötelező itt megjelenni, végül abban maradtam magammal, egészen biztos megbánom, ha nem megyek el.
Mindig húzom a számat, amikor egy beszámoló úgy indul, hogy „nagyon sajnálom, de az első zenekart sikerült lekésni”, de most én is kénytelen leszek alibizni, ugyanis hiába indultam el időben, legalábbis azt hittem, a The Amity Affliction majdnem teljes koncertjét sikerült lekéssem. Mire bejutottunk és elfoglaltuk a helyünk a nézőtéren, éppen belecsapott a banda az utolsó dalába. Nos, ezt hallva még jobban bántam, hogy nem indultunk még korábban, ugyanis eléggé meggyőző volt, amit a csapat produkált. Ez volt az első hú, bassza meg!
A Thy Art Is Murder esetében nem is félelem volt bennem, hanem inkább izgalom, mert valahogy nekem még mindig „új fiú” Tyler Miller énekes, ameddig nem készül vele lemez, az is marad. (Az pedig már igencsak esedékes lenne, így két év után.) Bármekkora tahó volt CJ McMahon, abban szerintem mindenki egyetért velem, hogy nem egy könnyen pótolható figura. Szóval eleve volt bennem egy elutasító attitűd, de azért ezt ne úgy képzelje el senki, hogy csípőből szarozzással kezdtem nézni a bulit. Elég könnyen rá is basztam volna ezzel a hozzáállással, hiszen több mint meggyőző volt a csapat nyújtotta teljesítmény, amit még az sem tudott beárnyékolni, hogy érezhetően nem az ő terepük egy ekkora színpad. Amennyire tartottam Tylertől, annyira jól hozta a laza, de kicsit nyegle frontember szerepét. Bevallom, szórakoztatóbb volt, mint anno CJ. Rajongó továbbra sem leszek, de meggyőző volt a produktum, úgyhogy jöhet az új lemez! Amikor elindultam egy újabb ásványvízért, bólogattam, hogy minden esetleges hiányosságával, ez volt a második hú, bassza meg!
Tudom, hogy a Szent Hardcore Rendőrség előszeretettel köpköd, amikor a Parkway Drive szóba kerül, mondván ez már régen nem az, akiket ők anno elkezdtek hallgatni (lásd még: a „demok még jók voltak” szócikket), de nem igazán tud érdekelni ez a hozzáállás. Direkt nem néztem, mi a setlist, meg videókat sem a buliról, úgyis 2-3 dal miatt jöttem, mint az egyszeri háziasszony a Metallica koncertre, azok kapcsán meg biztos voltam úgyis, hogy lesznek. (Spoiler alert: voltak!)
Tényleg elképesztő belegondolni, hogy a Parkway Drive honnan hová jutott és nagyon bíztam benne, nem lesz nagy ez a kabát, amit az MVM Dome mérete jelent. Azt pusmogták a jól értesült fanok, hogy bizony a show mérete indokolja a helyszínt. Na, ez a kijelentés volt, ami miatt végképp nem bántam meg, hogy az este a koncert mellett döntöttem. Amikor hirtelen zúgolódás támadt és megláttam, hogy a srácok biztonsági őrökkel oldalról vonulnak befelé, mint valami boxmeccsen a versenyzők az arénába, ott mondtam, hogy hú, bassza meg, mekkora húzás ez már? Semmibe nem kerül, mégis tutira megvették vele maguknak a publikum nagy részét. Amikor ezen húzás alatt körbenéztem, rendesen felszaladt a szemöldököm, milyen szép számban összegyűltünk. Nem gondoltam volna, de tényleg nagyon örültem.
Imádtam, hogy nem azonnal, az első másodpercekben lőtték el a showelemeket, hanem az elején egy szimpla fekete háttér előtt kezdték a bulit! Tavaly a Road is ezt a megoldást alkalmazta az Arénában és már ott is baromi szimpatikus volt, itt meg különösen, mert így még nagyobbat ütött az egész, egyébként rendkívül grandiózus és elképesztően felépített show. Aztán amikor lehullt a lepel, meg is érkezett az est fénypontja, a dal, amiért mentem, a Glitch. Ennek már a klipjét is imádtam, de itt, a koncerten abszolút úgy dörrent meg és úgy elvitt magával, hogy teljesen ámultam és bámultam. De tényleg, az egész show olyan volt, hogy le a kalappal. Volt olyan része, amit nem is tudtam megfejteni! Amikor volt egyfajta eső imitáció a színpadon, full olyan volt, mintha tényleg víz folyna Winstonra, de emberünk utána full száraz volt. Ha valaki tudja, mi volt a trükk, írja már meg kommentben! És itt jött el a pont, amikor rájöttem, felesleges lesz dalokat kiemelgetni a beszámolóban, mert ez az egész tényleg egy egységes egész volt, milliméterre pontosan kitalálva. Baj ez? Nem, egy kicsit sem. Forgó dobemelvény, élő vonósok, táncosok, slágerparádé, elsőlemezes medley, új dal, minden, amire az ember vágyhat ilyen esetekben! Konkrétan nem tudok belekötni! Ennek eredménye pedig egy folyamatos hú, bassza megezés hagyta el a számat az este folyamán.
A Parkway tényleg akkorarára nőtt és ezek után szent meggyőződésem, messze még a vége! Ekkora bázissal nem lepne meg, ha valami fesztivál headlinereként látnánk őket viszont jövőre. Ha például a Rockmaratonnak sikerül talpon maradni, ott tökéletesen mutatnának! Soha rosszabbat, már most várom a következőt! Hatalmas köszönet a Concerto Musicnak, hogy ezt tető alá hozták!
A képeket az MVM Dome Facebook oldalról szedtük, azokat Imre Norbert készítette! Köszönjük!