A Primal Feart semmi sem állíthatja meg! 1997 óta lengetik magasan és erőteljesen a himnikus és epikus, de a power határán egyensúlyozó true metal zászlóját. Göröngyös útjuk során diadalokat, számos tagcserét és tragédiát is átéltek (a basszusgitáros/énekes, Matt Sinner majdnem belehalt egy betegségbe, mielőtt befejezték volna a 2023-as Code Red-et), szóval biztosan nem ismeretlenek számukra a nehézségek. Fontos azért itt megemlíteni, hogy a 2001-ben megjelent Nuclear Fire album kapcsán a hozzáértők azt írták, a Primal Fear megírta az igazi Judas Priest lemezt, akik épp a Demolitiont hozták ki akkor, utólag megállapíthatóan nem nagy sikerrel. 2025-ben ez a farmerből, szegecsből és bőrből álló csapat tér vissza tizenhárom új dallal a Domination címmel kiadott 15. stúdióalbummal, persze ezúttal is volt néhány csavar a dologban…
Bevallom, vegyes érzelmekkel közelítettem az albumhoz. Az utóbbi években gyakran volt olyan benyomásom, hogy a banda beleragadt a maga ásta gödörbe. A speed bombákat mennydörgő himnuszok követik, jön egy félballada tarkításnak, és mindezt egy sasos motívumot tartalmazó borítóba burkolják be. Így lett a Primal Fear kiszámítható és kissé uncsi is. A kezdeti döngölményeket követte a 2000-es évekbeli két remek, a Seven Seals és a New Religion, de kb. a 2016-os Rulebreaker után jött egy stagnálás, szóval itt volt az ideje, hogy más legyen a hozzáállás. De tényleg más ez?
Sinner maradt a producer-főnök, de ezúttal Ralph Scheepers énekes (a továbbiakban: Mr. Sziréna) és Magnus Karlsson gitáros-dalszerző-eddig az utóbbi időszakban jobbára háttérember is kisegítette őt társproducerként. Az eredmény pedig egy erőteljes, modern produkció lett, amely az élő, organikus hangzásokat és a zenekar védjegyévé vált gyors galoppot, a mennydörgő bőgőt, a neoklasszikus szólókat, a harmóniákba szőtt gitárokat és a védjegyükké vált szárnyaló vokált (Mr. Sziréna) domborítja ki. Az énekről elmondható még, hogy Mr. Sziréna ennél nem sokszor szólt jobban még lemezen, pedig ugye már több mint 40 éve van a pályán. Hanyag lennék, ha nem emelném ki Karlsson úr és az újonnan csatasorba állított Thalia Bellazecca (aki ráadásul egy fiatal hölgy!) kiváló gitárjátékát, hiszen oly könnyedén játszadoznak egymás mellett, hogy valószínűleg a fogólap is izzott a felvételek során. Meg ugye a másik új tag, André Hilgers sem egy kezdő, fakezű metal dobos.
Zeneileg nem várhatunk forradalmat persze, nevezetesen azt, hogy lekanyarodjanak a hagyományos, európai power metal által kijelölt útvonalról, amit természetesen az Iron Maiden, valamint az ő kor- és honfitársaik, valamint az Accept, a Gamma Ray és a Helloween vérvonala szegélyez, de ezt sosem rónám fel nekik. Mivel tapasztalt veteránok, ezek az albumon is a saját, egyedi csavarjaikkal produkálják a stílus kívánta hangzásnak egy emlékezetes és fülbemászó elegyét.
A The Hunter-rel kezdünk, ami egy dinamikus indítás, egyenletes és gyors ritmussal, némi, de nem túltolt háttéreffekttel, Karlsson „régimódi” gitárszólója is nagyon ütős, pláne mert modern hangzással kombinálták. Ez bizony együtténeklős lesz élőben.
A Destroyer az album régivágású dala. Klasszikus intrója és ellenállhatatlan heavy metal sodrása van, erőssége pedig Mr. Sziréna magas és tiszta éneke, valamint az a virtuóz szóló, amit mindig is szerettem a dalokban. Igaz „Leather and steel” a dal, ha érted.
Marad a Far Away-ben is a gyors tempó, de ez kalandozósabb hangulattal bír, mintha egy modern eposz metál stílusú előadását hallgatnánk, kiváló dobtechnikával. A közepén a tempó belassul, de a szólóban van valami olyan szándékosan oda beépített, csak oda illő „dinamikus valami”, ami felerősíti azt a kalandozós érzést, amit említettem.
Az I am the Primal Fear egy referenciaszám a zenekartól. Ropogós intrója van, amihez majd simul az ének is. Lassabb az első háromhoz tételhez képest, de kísérteties aurája van, miközben ritmikailag rétegzett. A Tears of Fire egy háborús eposz. Kiemelkedő az ének magassága, miközben a gyors riffek szép gitárfordulatokkal kombinálódnak.
Irány egy másik dimenzió, amit Heroes and Gods is képvisel, ami egy gyorsabb, egyúttal szimfonikusabb tétel is egyszerre. Elég régi fazonú, fantasy elemekkel dúsított dal, de inkább egy tucattermék, kitölti a helyet, de ekkorra épp elég is lesz a tempóból.
Ide érkezik a Hallucinations, egy pihenő a korábbi számok sebességére és robbanékonyságára tekintettel, egy amolyan „satrianis”, önfényező, instru merengés. Laza és enyhén prog, esküszöm, jól esik a sok dübörgés után…
Az Eden-ben marad a lassabb tempó. Van itt egy zongorás intrónk, hallgatás közben a hangzás telt, de ez sem megterhelő a fülnek, egyértelműen érzelmesebb húrok pengenek. Ez a leghosszabb és technikásabb dal a lemezen, de megjelenik a női vokál is (Melissa Bonny az Ad Infinitumból), amely édes és hangulatos aurát kölcsönöz a dalnak. Azért itt megjegyezném, hogy Mr. Sziréna nem lesz sosem David „Bugyilehúzó” Coverdale, van az a pont, amikor a Fighting The Darkness vonal már kissé unalmas, szóval ez a prog álca alatt fejlődő, burjánzó power-lírázás vonal albumról albumra már érezteti a verejték minden mástól megkülönböztethető szagát…
A Scream-mel visszatérünk a militáns ritmusokhoz, a robbanékonysághoz. Bár ha már Scream a címe, akkor ne egy brummogás legyen a refrén… A The Dead Don’t Die-ban is hasonló a tempó, acélos hangzása van, visszatérnek az old school szólók is, nosztalgikus, 80-as évekbeli hangulat keveredik itt a modern hangzással. A Crossfire-ről is ugyanaz mondható el, mint az előző kettőről…A tempó hasonló, a dobok emelkednek ki ebből a dalból, mivel nagyon tartós és egyenletes textúrát adnak a hangzásnak, sőt itt a gitárszóló is remek! Véleményem szerint a March Boy March az album felesleges dala. Az elején még kellemes az elektronikus és atmoszférikus hangzás, ami előrevetíti a dinamikus folytatást, ez az album leggyorsabb és legrobbanékonyabb dala is, a legharciasabb is mind közül, de az igazat megvallva, nekem itt már sok a kétlábdob és az egyhangú tempó, ez a dal nem tesz hozzá semmit a nagy egészhez.
Az A Tune I Won’t Forget a zongora és a vonósok elmélkedő hangján szólal meg egy kissé melankolikus hangon, már-már negédesen. Úgy gondolom, hogy a Primal Fear ily módon más utóízt akart hagyni a hallgatónak zárásként, mint sebesség és dübörgés okozta pusztítás emlékeit. Fura és szokatlan lezárás, de ha a cél ez volt, akkor elérték.
Összefoglalva, úgy vélem, hogy a Primal Fear egy pluralista hangzású albumot készített, tehát a Domination a különböző ízlésű hallgatóság igényeit is kielégíti. Ezzel az albummal hajlandóak voltak enyhén kísérletezni más fémzenei területeken és a hangzásban is, de a legfontosabb, hogy elkötelezettek maradtak power/speed gyökereik lényege mellett. Érezhető Magnus Karlsson dalszerzői-dallamteremtői munkájának lenyomata (manapság szerencsére már nem esik bele a tömegtermelés okozta kátyúba), az új tagokkal, Bellazecca-val és Hilgers-szel pedig egy innovatív eredményt tudnak produkálni a rajongók számára, amely egyszerre képes érzelmileg megérinteni és izgalomba is hozni őket.
Viszont nem tudok elmenni szó nélkül amellett, hogy az album hosszú, legalább 3 felesleg kidobásával kompaktabb és kevésbé egybefolyó, egyhangú eredmény születhetett volna. Nincs gond az első 5 tétel minőségével, meg a lassulásokkal, még ha nem is az erőltetett önismétlődés lenne a megoldás, de a száguldás és annak fokozása ilyen hosszban (ráadásul a minőség kárára), már-már kontraproduktív. Bár megértem, hogy volt egy kis bizonyítási kényszer is talán a bandában, de reménykedem, a következő albumra összeérik a felállás (mondjuk Karlssonban nem vagyok biztos, hogy bírja majd a bandázást hosszabb távon) és belátják, a kevesebb akár több is lehet.
Szóval a magas színvonal és fény mellett azért akad és egy kis árnyék is, de a Domination vitathatatlanul a zenekar történetének jobban sikerült alkotásainak sorába tartozik (főként az előző háromhoz képest), de hála a metál istenének, maradt még elérendő cél és feladat, így motiváció is. Szóval én bizakodok, legközelebb talán. De addig is örülök a várhatóan új koncertkedvenceknek és annak, hogy a zenekar továbbra is felső polcos maradt.
8/10