Többször is beszéltem róla Mikivel az elmúlt időszakban, hogy jó lenne valamit csinálni együtt, de mivel egyikünk sem időmilliomos, nem sikerült közös projektbe fogni. Aztán mikor decemberben eljött az „Adj egy ötöst!” című műsoromba, akkor javasoltam neki, hogy beszélgessünk egyet az aktualitásokról is, ne csak a kedvencekről. Már csak az is elég aktualitást adott volna, hogy a HANOSZ-tól megkapta Miklós az év zenei újságírója díjat, de azért volt ott még bőven mellette más is. Pintér Miklóssal, a Grungery főszerkesztőjével, a HammerWorld magazin szerkesztőjével és a Petőfi x HammerWorld rádióműsor egyik műsorvezetőjével beszélgettem.
– Ha csak a Grungery-re pillant valaki, úgy tűnhet, egy kevésbé aktív időszakodat éled, pedig annyi minden történt veled az elmúlt bő két évben, nem is tudom, hol kezdjem. Talán kezdjük ott, hogy 2020 nyarán komolyabb részt vállaltál a HammerWorld magazin megújításában, aminek vége az lett, hogy alapember lettél a két Laci mellett. Hogy pattant fel ez a labda? Elmeséled nekünk?
„A Grungery Magazin és a Grungery Media Records, vagyis az akkor még aktív lemezkiadóm Deep Seven című válogatás CD-jének HammerWorld mellékleteként való megjelenése után kezdtünk el beszélgetni a közös munkáról először. Váltani akartam, mert bármennyire is szerettem a civil állásomat, ott olyan folyamatok indultak be bizonyos, elsősorban személyi változásoknak köszönhetően, amivel semmilyen formában nem tudtam egyetérteni, pláne nem azonosulni. Mivel Lénárd Laci az első pillanattól kezdve teljes erejével, önzetlenül támogatta a Grungery-t, ezért volt már egy jó kapcsolat közöttünk. Közben Cselővel is elkezdtünk egyre többet beszélgetni, ugyanazt gondoltuk a megújulásról, abszolút előretekintettünk.”
– Egyetértés volt ebben a Lacik között?
„Cselő tudta, hogy a változás elkerülhetetlen, egyszerűen abban a formában az újság nem bírt volna már el több évet. Lénárd Laci viszont nagyon nehezen alkalmazkodott az egészhez. Ott volt benne ez az ősrégi, ultrakonzervatív metal-attitűd a formátummal és a tartalommal kapcsolatban. Mindenre rábólintott, de közben tudtuk, hogy legbelül folyamatosan őrlődik.”
– Ha most visszatekintesz a megújulás óta megjelent lapszámokra, milyen érzés fog el? Volt olyan szám, címlap, amire utólag másként tekintesz?
„Egyetlen dolgot sajnálok csupán, hogy ragaszkodtam a nekünk kiajánlott Foo Fighters-interjúnál Dave Grohlhoz. Meg lehetett volna jelölni Taylor Hawkinst vagy Pat Smeart is, de én hajthatatlan maradtam. A korábbi Nirvana-dobossal végül nem jött össze a beszélgetés, nem minket választott, így kiadói sajtóvideókból kellett dolgoznom, Hawkins pedig nem sokkal később elhunyt. Utólag ez emberi és szakmai szempontból is nagy szívfájdalmam. Annak a számnak a címlapjára végül Grohl helyett szegény Siklósi Örs került.”
– Milyen érzés volt, csatlakozni egy közel 35 éves brandhez és részt venni annak megújításában?
„Mivel az utolsó Metallica Hungarica óta olvasója és gyűjtője vagyok az újságnak, óriási megtiszteltetés volt, ezzel együtt hatalmas felelősséggel is járt a dolog. Szerencsére a mai napig is tudok olvasóként tekinteni a lapra és szerintem ez fontos. Mondok is egy példát! A saját cikkeim betördelt verzióit a megjelenés előtt, de még azután is újra és újra átfutom. Arra vagyok kíváncsi, hogy a Hammer vásárlójaként vajon mit gondolnék róla. Átülök a tartalomgyártó székéből a fogyasztóéba. Van, amikor megnyugszom, de egy-egy esetben előfordul az is, hogy eszembe jutnak még dolgok, változtatnék, hozzáírnék az anyaghoz. Egyszer viszont el kell engedni őket, mert ha nem így lenne, a hátralevő életemben mást sem csinálnék, mint folyamatosan a soha be nem fejezett cikkeimen finomítgatnék!” (nevet)
– Nyáron történt egy olyan esemény, amiről kicsit talán mindannyian azt hittük, sosem következik be. Mekkora sokk volt számodra Lénárd Laci betegsége és elvesztése?
„A mai napig is felfoghatatlan. Borzasztóan sajnálom, hogy ilyen hirtelen itt hagyott bennünket. Nem hiszem, hogy lenne a bolygón ember, aki többet tudott volna a műfajról. Tényleg nem túlzok! Laci elképesztő függőségben élt a metállal, aki személyesen nem ismerte, nem tudja elképzelni, hogy mennyire. Szívmelengető, de egyben megdöbbentő is volt ezt látni. Mindig önazonos maradt, soha nem játszott szerepet, viszont súlyos addikciója volt ez, ez volt a világa, ebben élt, nekem úgy tűnt, hogy sorsszerűen a metal jelentette számára a valódi ’otthont’. A HANOSZ (Hangszeresek Országos Szövetsége) Öröm a zene díjátadóján találkoztam először Marcsival, Laci feleségével, ő vette át a posztumusz elismerést. Bemutatkoztunk egymásnak, és megkérdeztem, hogy megölelhetem-e őt. Azt hittem, a szívem megszakad. Akkor tudatosult bennem az egész.”
– Felmerült az újság befejezésének gondolata?
„Ilyenkor minden eshetőséggel számolni kell. A küldetéstudattal soha nem volt baj és nem is lesz, de gazdasági szempontból ez már egy nagyon nehéz kérdés. Kitartunk, amíg csak lehet. Cselő iszonyatos energiákat tesz bele az újság fenntartásába. Én tényleg látom. 14-16 órákat dolgozik naponta, de nem csak a Hammer, hanem az egész hazai metal-színtér életben tartásáért. És közben olyan véleményeket olvasok, hogy ő csak ’kirakatember’ meg ’őt ki lehet cserélni, bezzeg Lénárd Lacit nem’ és hasonlók. Hát tudod, ha ő nincsen, igazából semmi nincsen. És ezt értsd így. Semmi! Már hosszú évek óta nem is lenne. Látom a küzdelmét, a végtelen tennivaló listáját, a kitartását, elszántságát. Egyetlen embert sem ismerek, aki ilyen gazdasági körülmények között még mindig tovább vinné a lapot! Cselő pótolhatatlan. Rettenetesen meg kellene becsülnie őt az egész hazai metal-társadalomnak. Lénárd Lacit is csak akkor kezdték el helyén kezelni, igazán értékelni, amikor már személyesen nem lehetett vele kezet rázni. És ez baromi szomorú.”
– Kicsit vidámabb vizekre evezve: idén elindult a Petőfi Rádióban a HammerWorld műsora, a Petőfi Rock X HammerWorld. Milyen érzés volt egy országos lefedettségű, közszolgálati rádióban rock/metal műsort indítani?
„Hát, 27 év után tért vissza a metal és a rock a közszolgálati rádióba, emiatt, ha nem is történelminek, de talán egy fontos rockzenei mérföldkőnek lehet nevezni a nyári indulásunkat. 2022-ben 28 adásunk ment le, ezeket közösen szerkesztjük és vezetjük Cselővel. Szerintem óriási dolog, hogy a rádió menedzsmentjétől teljesen szabad kezet kaptunk. Mi választhatjuk ki a zenéket és a témákat, ez pedig a bizalom jele, elsősorban szakmai szempontból. Nem mondom, hogy nincsenek néha komoly érvek és ellenérvek az adások előtti szerkesztőségi értekezleteken egyes előadókat tekintve, de ebben pont ez a jó.”
– Mire kell itt gondolni, avass be minket!
„Cselő az európai dolgokat is imádja, én meg egy-két brit kivételtől eltekintve egyáltalán nem szeretem őket. Nekem nem feltétlenül férnek bele Petőfi-szinten a death, black és más szélsőséges műfajok, Cselő viszont sokkal nyitottabb, megengedőbb velük kapcsolatban. Egyik közös idei kedvencünket, a Malevolence új lemezét például hetekig tologattuk, mire adásba tettük. Végül Cselő mondta, hogy miért ne? Végül is ez egy metal-műsor! (nevet) Ez igaz is, emellett viszont szeretném, ha kihasználnánk a lehetőséget, és a műsornak is köszönhetően, szép fokozatosan szélesebb tömegeket is a műfaj mellé tudnánk állítani, nem rontanánk a házba ajtóstól. Emiatt azt gondolom például, hogy a tipikus amerikai, southern és country hatásokkal színesített rádióbarát metal bandák jó belépők lehetnének sok poprajongó számára. Számos ilyen dalt lehetett hallani nálunk 2022-ben.”
– Milyen visszajelzéseket kaptok a műsorra?
„Úgy néz ki, hogy egy hatalmas, tátongó űrt sikerült betöltenünk a Petőfi Rock X HammerWorlddel. A Petőfi Rádió adásai felkerülnek a csatorna hivatalos Soundcloud oldalára, ott az első öt leghallgatottabb műsorból négy a miénk. Azért ez nem rossz, nem igaz? Úgy tűnik, hogy a Petőfi Rádió menedzsmentje sem elégedetlen, így 2023-ban is folytatódik az együttműködésünk, csupán annyi változás van, hogy vasárnap helyett kedd esténként jelentkezünk, 22:00-tól. De ez más tematikus műsorokkal is így van az új struktúra szerint.”
– A közelmúltban elindult a Hajógyárral közösen egy interjú-podcastetek. Egyedülállónak nevezhető itthon, hogy egy ilyen múltú magazin podcast műsort indít. Mesélnél kicsit erről a projektről?
„Valami egyedi, de a Hammerhez kapcsolódó dolgot szerettünk volna létrehozni. Beszélgetős zenei formátumnak ott van a RicsCast, az úgy jó, ahogy van, még egy hasonló felépítésű podcastet nem lett volna értelme csinálni. Az ötlet ugyanaz volt, mint a Petőfi Rock X HammerWorldnél: valahogy jelenjenek meg az újság rovatai itt is. Az egyes adások emiatt két blokkra oszlanak: az első, nagyobb részben a meghívott zenészeknek három olyan magyar lemezről kell mesélniük, amelyek a legnagyobb hatással voltak az életükre. Ez a Hatásokk podcast-megfelelője. Valójában saját magukról mesélnek, de a lemezek adnak keretet az egésznek. Az utolsó tizenöt percben, a hammeres Demonstráció mentén pedig arra kérjük a vendégeket, hogy ajánljanak egy-egy olyan fiatal hazai zenekart, akiket kedvelnek és jó szívvel mutatnának meg bárkinek.”
– Kik voltak eddig a vendégeitek?
„Időrendi sorrendben Kovácsovics Máté (Mudfield), Diószegi Kiki (Down For Whatever) és Kovács Krisztián (Fish!) járt nálunk eddig, jövő héten pedig Pálinkás Tomival (ex-Isten Háta Mögött, Nagyúr) forgatunk majd. A srácok nagyon viccesek és informatívak voltak egyébként, nem kevés meglepetést szolgáltattak a listáikkal, úgyhogy roppant jól szórakoztunk a felvételek alatt!”
– Itt az ideje, hogy beszéljünk kicsit arról, ahonnan talán a legtöbben ismernek téged. Mi újság a Grungery-vel? Kicsit mintha lelassultak volna a dolgok az oldalon.
„Le, mert az életemben olyan változások álltak be, amelyek mellett nem tudtam olyan intenzitással íni, ahogyan szerettem volna. Iszonyú mennyiségű, elsősorban történetmesélős anyagom van nagyjából 80-90 százalékos készültségben, most jutottam el oda, hogy ezeket befejezzem. Gondolj csak bele, a Grungery mellett ott van nekem a Petőfi Rádió, a Hajógyár podcast és a HammerWorld magazin is. Ezeket párhuzamosan viszem a civil állásom mellett.”
– Mi a helyzet a magánéleteddel?
„A magánéletemet újraindítottam, van két csodálatos gyermekem, hétközben, hétvégén edzésre és meccsekre rohangászom velük, eközben igazolt labdarúgó vagyok az első osztályú nagypályás bajnokságban meg ott vannak a haveri focik is. Szerintem kevesen vagyunk, akik ennyire erősek a ’valamit mindig csinálásban’.” (nevet)
– Várható változás a Grungery-nél 2023-ban?
„A Grungery 2023-ban önmagához képest szintet lép, elsősorban tartalmi szempontból. Kíváncsi vagyok, hogy mondjuk a hosszasan taglalt viktoriánus kor, Washington állammá válásának története, esetleg Eddie Vedder szüleinek részletekbe menő sztorija milyen reakciókat vált majd ki az olvasókból. Mert természetesen a grunge valahogy mindig előkerül majd ezekben a cikkekben is!”
– A Grungery-n végbe ment nemrég egy megújulás, de utána megritkultak a frissítések. Szerinted az olvasóid várják, hogy újra aktív legyen az oldal, vagy elkoptak a sok várakozásban?
„Várj, van, aki még emlékszik a Grungery-re?” (nevet)
– A közelmúltban az év zenei újságírójának választottak. Meglepett az elismerés, vagy számítottál rá?
„Egyszer csak kaptam a semmiből egy e-mailt Andrásik Remótól, a HANOSZ főtitkárától, hogy el tudok-e menni a díjátadóra. Egyáltalán nem számítottam rá, soha nem is ezért csináltam, de hazudnék, ha azt mondanám, hogy ne esett volna jól! Akik nekem ítélték, egytől egyig kiváló zeneipari szakemberek. Természetesen tisztában voltam azzal, hogy kik ők, de korábban egyiküket sem ismertem személyesen. A díj egyébként a nappalimban van, szóval nem vagyok annyira menő és trve grunge-arc, mint Stone Gossard, aki a Grammy-jét a pincéjében, egy sötét sarokban tartja a kacatok között.” (nevet)
– Ha megnézzük, hogy előtted kiknek ítélték oda a díjat, mondhatjuk, elég illusztris társaságba kerültél. Számodra mit jelentenek a díjak?
„Nézd, valakik észrevették, hogy mennyit és hogyan dolgozom. Olyan emberek ráadásul, akiknek én magam is adok a véleményére. Ők találták úgy, hogy az a filozófia, amit az mindennapi életben és így az újságírásban is képviselek, értéket hordoz magában. Amikor nem fizetésért dolgozol, például szerelemből írsz, akkor az a jó csere a történetben, ha elolvassák a cikkeidet, esetleg megosztják, kommentelik és így tovább. Akkor kapsz egy jó visszaigazolást. Ez a fizetséged. Ez a díj is ilyen nekem!”
– Sokan gratuláltak?
„Szakmabeliekre gondolsz?”
– Igen.
„Újságírók vagy zenészek csak nagyon kevesen. Nem könnyű műfaj ez itthon.”
– Mennyire követed figyelemmel a fiatal zenekarokat? Van szerinted utánpótlás?
„A minap hosszasan beszélgettem kiváló újságíró barátommal, Nagy Steve-vel arról, hogy sajnos nagyon úgy tűnik, a pop- és rockzene szépen lassan kezd elfogyni. Gondolj bele, az ’50-es, ’60-as évek óta egy jól meghatározott, merev keretrendszeren belül mozog a könnyűzenei műfaj. Előbb-utóbb eljutunk majd oda, amikor azt mondjuk, vagy azt mondják a gyerekeink, hogy minden hangszerelési megoldást hallottunk már, minden szöveget megírtak, minden hangjegyet eljátszottak minden lehetséges sorrendben és ritmusban, nincs már új a nap alatt, csak ismételgetünk. Nem csoda, ha úgy érezzük, azt vizionáljuk, hogy egyszerűen nincs már több ebben. Ennyi volt.”
– Minden öregedő generáció ezt mondja, aztán mégis itt vagyunk.
„Ez benne a csapda, ugyanis ez nem kreativitás vagy ihlet kérdése. Nem a megújulási képesség vagy képtelenség problematikája. Egyszerűen csak végesek a lehetőségek, bármennyire is végtelennek tűnnek. És milyen érdekes mégis: a minap adás előtt Cselővel elindítottuk az Operation: Mindcrime-ot, és még mindig a fejünket csóváltuk, hogy micsoda hangszerelési megoldásokat hallunk a lemezen, miközben mindössze a tipikus két gitár/basszus/dob felállás szólalt meg. Mert mindezek ellenére van az úgy, hogy valaki valamilyen megfoghatatlan dolog miatt mégis képes ugyanazokból az építőelemekből palotát építeni, amiből másoknak csak homokvár jön össze. És tudod mit? Mindig lesznek, akiknek a homokvárak tökéletesen megfelelnek majd!”
– Szerinted a mai felkapott előadókat tekintve hol van a határ homokvár és mondjuk fellegvár között?
„Az időtállóság dönti el. Azok az előadók, akik hosszútávon, évtizedeken keresztül igazán sikeresek tudtak maradni, mindig valami mást, jobbat mutattak az elődöknél. Valamit nagyon el akartak mondani, valami piszkálta, bántotta, idegesítette őket és baromi őszintén, jól emészthető formában adták ki ezeket a gondolatokat magukból. Nem is feltétlenül a sikeréhség, sokkal inkább a közlési igényük vagy kényszerük emelte ki őket a tömegből. Amikor azt mondjuk, tehetségesek, akkor nem biztos, hogy ezt kizárólag a zenei képzettségükre értjük – lásd mondjuk a Nirvanát vagy bármelyik igazán fontos punk bandát.”
– Sejtettem, hogy a Nirvanát fogod itt bedobni.
„Igen, mert az In Utero, ami nyilvánvalóan nem egy slágergyűjtemény, egy jó példa erre. Ha annak a lemeznek kizárólag az igaziságát, őszinteségét nézzük, vagyis azt, hogy Kurt Cobain aktuális életvitele, érzései, gondolatai hogyan jelennek meg nagy általánosságban az albumon, akkor egy sokkolóan realisztikus alkotással találjuk magunkat szemben. Nyoma sincs mesterkéltségnek. Egy hányatott gyermekkorú fiatalember önmagával és a világgal vívott küzdelme jelenik meg, de annyira valóságosan, hogy mi is Cobainnek érezzük magunkat a lemez hallgatása közben. Az In Utero ettől tud annyira kimagasló lenni!”
– Ma már szerinted nincsenek hasonlóak?
„Kifejezetten hiányolom a hasonlóan húsbavágó őszinteséget és naturalista hozzáállást. Ma már olyan bandáktól esünk hanyatt, amelyek 20-30 évvel ezelőtt egyáltalán nem lépték volna át az ingerküszöbünket. Annyira megváltozott a kultúra fogyasztásának általános formája, ideértve a zenehallgatást is, ezzel együtt annyira unalmassá vált a könnyűzenei környezet – tisztelet a kevés kivételnek -, hogy ideig-óráig olyanok is trónra tudnak kerülni, akikre régen csak legyintettünk, vagy akiket simán csak ’lekópiabandáztunk’ volna. Gondolj bele, mennyire irracionális, ahogy a múlt egyes másod- és harmadvonalas bandáira a mai kritikák egy része klasszikusként tekint vissza. Nevetséges, ezek az előadók soha nem voltak azok! A jelen nagy dobásainak teljes hiánya szépíti csak meg a múltat. Amíg a fellegvárak szép lassan eltűnnek, addig homokvárak mindig épülnek majd. Lassan így határról sem lesz értelme beszélni.”
– Egy kicsit kanyarodjunk vissza arra, amit a rádióműsornál említettél: southern és country hatások. Azért ez nem annyira grunge! (nevetek) Hogyan ismerkedtél meg ezekkel a zenékkel és kiket hallgatsz, aki ide sorolható?
„Az első komolyabb áttörést a késői Lynyrd Skynyrd és a God & Guns, a zenetörténet egyik legjobb lemeze hozta meg. Amikor a Still Unbrokenbe először belefutottam. Igazából a repülőgépes tragédiát követő újjáalakulás albumait hallgatom nagyon sokat, főképpen az utolsó három lemezt. A második hatás Aaron Lewis Country Boy című felvétele volt. Soha nem szerettem különösebben a Staindet, de az a dal… micsoda szöveg van ott! ’12 évvel ezelőtt eladtam a lelkemet az ördögnek LA-ben. Azt mondta, írjam alá a nevemet a szaggatott vonalon, és majd ők játszani fogják a dalaimat, az összeset (…) Aztán [az ördög] így folytatta: változtass a stílusodon, fehérítsd ki a mosolyodat, fogyhatsz pár kilót is, ha pedig ezt az életet akarod választani, hagyd el a feleségedet… tényleg, a barátaidra szükséged van egyáltalán? Erre én azt válaszoltam, hogy nem, ez nem én vagyok, mert a legfontosabb dolgok az életben a család és a barátok.’ És így tovább. A büszke amerikai, vidéki srác dala, önvallomása, kvázi gyónása. Nem sokan képesek erre, nekem ott ő hatalmasat nőtt a szememben! A harmadik ilyen élményem a Damnation című filmsorozat volt, többek között a betétdalok miatt: Brother Dege, Natalie Merchant, Colter Wall, Sons of Texas és Black Rebel Motorcyle felvételeket használtak fel filmzenének. Utóbbi bandát azóta élőben is megnéztem az Alice in Chains előtt Zürichben. A koncert előtt összefutottam a zenekar dobosával, Leah Shapiróval, leültünk az út mellé a földre és hosszabban beszélgettünk, nagyon aranyos volt! Ott van egy ilyen személyes tapasztalás is, és ez is biztosan számít.” (nevet)
– Mennyire lehet ezeknek a zenéknek európai füllel létjogosultsága szerinted?
„Ezt nem tudom megmondani. Az amerikai kultúra a mindennapi életem része, nekem ezen nem kell gondolkodni. Aki pedig belemegy az észak-dél, demokrata-republikánus ellentétek keresésébe a zenében vagy más művészeti ágak esetén, és ez alapján dönti el, hogy mit hallgat meg és mit nem, az csodás dolgokról maradhat le. A szélsőséges politikai nézetek viszont nálam sem férnek bele.”
– Mi az a lemez a gyűjteményedben, amit le akartál tagadni, hogy megvan, mégis nagyon szereted? Van ilyen? Vagy csak olyan, ami szimplán meglepheti az olvasókat? Ha van, miért került oda?
„Nincs ilyen, hacsak Keb’ Mo’ lemeze nem az. Őt pont te ajánlottad és adtad el nekem, vinylen van meg az Oklahoma című kiadványa, az gyönyörűen szól, ezért szokott néha-néha előkerülni. Van pár Depeche Mode is a gyűjteményemben, most, hogy mondod. (nevet) Az utolsó kettő meg az Ultra. Mostanság egyre többet hallgatok francia nyelvű jazzt, az nagyon tud pihentetni. De az is csak háttérzene, nem kell például odafigyelni a szövegekre, és ez kikapcsol. Egyébként pedig az elmúlt hónapokban sok olyan, nyugodtabb Pearl Jam dalt vettem elő a No Code és a Gigaton közti időszakból, amelyek inkább a lemezek vége felé bújnak meg: Parachutes, Of the Girl, Alright, Around the Bend, Seven O’Clock, Future Days, Yellow Moon, The End, Army Reserve, Parting Ways és így tovább. Ezek okozzák manapság nekem zenében a legnagyobb örömöt, na meg a Given to Fly!” (nevet)
– 2023 szerinted jobb, vagy rosszabb lesz rockzenei szempontból, mint az előzőek?
„Ez pusztán attól függ, hogy lesz-e új Pearl Jam vagy Alice in Chains. Ha igen, akkor már biztosan jobb! (nevet) Az új Walking Paperst és Mudhoneyt is nagyon várom, itthonról pedig a Csányi Szabival kiegészült Storm The Studio, valamint a Fish! új lemeze lesz esemény számomra. Aztán ki tudja, hogy Binges Zsolti még melyik bandába száll be basszusgitározni, és emiatt kiket ’kell’ még szeretnem, mert nagyon úgy tűnik, hogy ő a közös nevező! (nevet) Globális szinten a zenében nem hiszem, hogy bármilyen komolyabb változás állna előttünk. Ahhoz egy új Kurt Cobain, Eddie Vedder, de leaglább egy új Noel Gallagher kellene.”
– Mi az, amit az újságírástól kaptál és hálás vagy érte?
„Rengeteg jó kapcsolat, ismeretség született, kialakult egy összetartó hazai grunge-közösség – és nekem ez a legfontosabb. Rockenbauer Zoltánnal és Barki Gergellyel, a két kiváló művészettörténésszel például szoros barátságot ápolok, azt semmiért nem cserélném el, és ezt alapból egyértelműen az újságírásnak, valamint a közös kedvenceknek köszönhetem. Néha egyébként azt gondolom, hogy egyszerűbb lenne csak hátradőlni és élvezni a zenehallgatást, nem tudni semmit az adott előadókról, a lemezek hátteréről. Egyszerűen csak ott lenni a jelenben és együtt utazni a dalokkal. Aztán mindig rájövök, hogy igénylem a sztorit, az emberi történeteket mögéjük. Ennek pedig soha nem lehet a végére érni!”