Ozzy Osbourne, vagyis John Michael Osbourne 2025. július 22-én örökre eltávozott. Mivel egy megkerülhetetlen legendáról, legtöbbünk őshatásáról van szó, egy közös cikkben megemlékezünk róla.
Szabó Róbert:
Biztosan emlékeztek még a régi, népszerű Honfoglaló játékra. Ott a tornyokat és bástyákat kellett sorra ledönteni, és amikor az utolsó is elesett, az ellenfél területeit megkaparintva, ő kiesett a játékból. Valahogy hasonló érzés kerít hatalmába most is, ahogy a rockzene legnagyobb alakjai, a műfaj alapjait jelentő „bástyák”, lassanként távoznak az élők sorából. Ozzy Osbourne halálával újabb hatalmas torony omlott le, és egyre nagyobb űr tátong a szívekben. Mi lesz velünk a legendák nélkül? Hol lehet újra kezdeni a játékot, ha a „pálya” egyre üresebbé válik?
Ozzy Osbourne, a rock és a metal vitathatatlan hercege, néhány héttel nagyszabású, érzelmes búcsúkoncertje után elhunyt. Az, hogy legenda volt, még csak meg sem közelíti az igazságot: Ozzy maga volt a stílus, az egész rockzenei szcéna legnagyobb és legemblematikusabb alakja. Nélküle a mai rockcirkusz egészen más lenne, szegényebb, szelídebb, talán még unalmasabb is. Ő volt az a kontrollálatlan energia, az a féktelen őrület, ami a rockot azzá tette, amivé vált – felszabadító, provokatív és örökké lázadó.
Pályafutása során klasszikus lemezek tucatjain énekelt, mind a Black Sabbath élén, mind pedig szólókarrierje során, örökre beírva magát a zene történelemkönyvébe. Kezdetben, a Black Sabbath frontembereként, egy teljesen új hangzást hoztak létre a többi birmingham-i bajkeverővel. A mélyre hangolt gitárok, a sötét, apokaliptikus szövegek és Ozzy jellegzetes, vészjósló éneke alapozta meg a heavy metal műfaját. Az olyan albumok, mint a Paranoid, a Master of Reality vagy a Vol. 4 nem egyszerűen csak dalgyűjtemények voltak, hanem zenei mérföldkövek, amelyek generációk gondolkodására, öltözködésére, sőt, még a jövőbeni zenei irányzatokra is óriási hatással voltak. Ozzy hangja volt az a láncszem, ami összekötötte a szentségtörő riffeket a misztikus, gyakran okkult témákkal, egyedi atmoszférát teremtve, ami azóta is utánozhatatlan. Miután 1979-ben kilépett a Black Sabbath-ból, sokan temették a karrierjét, de ő bebizonyította, hogy a rock and roll nem temeti el csak úgy a gyermekeit. Szólókarrierje talán még ikonikusabb és sikeresebb lett, mint a korábbi korszaka. Randy Rhoads, Jake E. Lee, Zakk Wylde mind olyan gitárosok, akik Ozzy oldalán váltak világhírűvé, és akikkel olyan albumokat alkotott, mint az Blizzard of Ozz, a Diary of a Madman, az Bark at the Moon vagy az No More Tears. Ezek a lemezek nemcsak hatalmas slágereket produkáltak, de tovább feszegették a metal határait, miközben Ozzy személyisége és showman képességei teljesen egyedülállóvá tették előadásait. A denevérharapás, a galamblefejezés ezek nem egyszerűen provokációk voltak, hanem egy olyan művész extrém megnyilvánulásai, aki sosem félt a határok átlépésétől, és aki pontosan tudta, hogyan tartsa izgalomban a közönségét.
Ő volt a Sötétség Hercege, a Madman, de egyben egy olyan figura is, akivel könnyen azonosulhattak az emberek a maga hibáival, küzdelmeivel és megingathatatlan kitartásával. Soha nem próbált másnak látszani, mint ami volt, és ez a hitelesség tette őt igazán szerethetővé. Az ő távozása egy korszak végét jelenti. Nemcsak egy zenész búcsúzik, hanem egy életérzés, egy stílus, ami lassan, de biztosan kikopik a mainstream figyelméből. Mi marad nekünk? Az albumok, a felvételek, az emlékek, de a színpadon már nem láthatjuk többé azt a féktelen energiát, azt a karizmát, ami őt jellemezte. A Honfoglaló játékban, ha egy bástya elesett, építhettél újat, de a rockzene világában az ilyen kaliberű ikonok pótolhatatlanok. A ma fiatal zenészei tehetségesek, kreatívak, de hiányzik belőlük az az eredeti, nyers vadság és az a történelmi súly, ami a rock első generációját jellemezte. Borúlátó az ember, amikor a jövőre gondol, és azon tűnődik, ki viszi tovább a fáklyát. De talán éppen ez a búcsú inspirálhatja a következő generációt arra, hogy merészek legyenek, hogy kitörjenek a konvenciókból, és új „bástyákat” építsenek, még ha azok soha nem is lesznek olyan hatalmasak, mint az eredetiek. Az öröksége él tovább, minden riffben, minden dalban, minden rajongó szívében.
Isten veled, Sötétség Hercege! Reméljük, most már együtt zúztok Lemmyvel, és csináljátok a balhét akár a mennyben, akár a pokolban, vagy bármely más dimenzióban, ahol a rock sosem hal meg! A földi porhüvely elhagyott minket, de a hangod, a szellemed és a Sátánba öltözött bohóckodásod örökre velünk marad. Köszönjük a zenét, a nevetést és az őrületet! Nyugodj békében Madman!
Kiss Ákos:
Zenei szakírók sokáig vitatkoztak azon, hogy a Led Zeppelin, a Deep Purple, vagy a Black Sabbath találta-e fel a heavy metalt? Mára azonban már egyöntetű a válasz: a Black Sabbath volt az. Ezzel el is jutunk oda, hogy miért illik és kell nekrológot írni egy Ozzy nevű birminghami srácról, aki úgy indult el az életben, hogy mindenre alkalmatlan lesz, de legendaként távozott közülünk, ahogy egy híres pályatárs énekelte, igazi Born To Lose, Live To Win életpályát futott be.
A Sötétség Hercegéről le fognak írni sok mindent: feltalálta a fémzenét? Igen! Példátlanul sikeres szólókarriert épített? Igen! Hozzá kapcsolódnak a rock and roll történetének legnagyobb drogbotrányai? Igen! Önmaga mémje volt? Igen! Megkérdőjelezhető volt a reality showja? Igen!
De mindent összevetve Ozzy mindenki számára egyetemesen hivatkozási alap volt és lesz a zene világában. Számomra ebben a pályafutásban nem a Black Sabbath és az Ozzy Osborne dalok az érdekesek elsősorban, hanem a kollabok: Lemmy Kilmistertől Elton Johnon át Post Malone-ig bezárólag mindenki akart zenélni vele. Miért? Mert mindenki akart magának egy kicsit belőle. Megkerülhetetlen volt.
Az egyik kedvenc ilyen dalom egy kevésbé ismert szerzemény, amelyben a Pearl Jam gitárosával, Mike McCeadyvel zenésítették meg a hallhatatlanságot. Stílszerűen, ez az, ami legjobban kifejezi őt. Most meghalt, de az életműve és szelleme halhatatlan.
Papp Norbert:
Vannak popkulturális ikonok, akik az egész életünket végigkísérik, függetlenül attól, hogy időközben eltávoznak közülünk. Merthogy akkora hatással vannak a világra a létezésükkel és olyan életművet hagynak maguk után, ami már egyfajta spirituális kapocsnak is beillik, s ezáltal örökké velünk lesznek.
Drága Ozzy! Nem kezdem el sorolni, mi mindent adtál nekem, felesleges leírnom, hány gödörből segített ki valamilyen hozzád köthető élmény az évtizedek során. Így hát csak megköszönöm a zenét, a humort, a bölcsességet. De főleg azt, hogy éltél és az voltál, aki!
Szénégető Richárd:
Semmiképpen sem lenne őszinte tőlem, ha nekiállnék előadni, mekkora Ozzy rajongó voltam, mert azzal hazudnék. Viszont az évek alatt a szimpátiám lassan átment tiszteletbe, ami végül egy olyan „kapcsolatban” csúcsosodott ki, amire nem is tudom, mi lenne a legjobb jelző. Emlékszem az első találkozásomra a Black Sabbath zenéjével. Kazettán kaptam meg a Master Of Reality tokjában egy válogatást, ami az Iron Mannel indult. Nem hiszem, hogy hivatalos cucc volt, csak az első négy lemezről voltak rajta dalok, mégis pár napra rabul ejtett, de aztán más hatások miatt egy időre kikopott a walkmanből. Aztán a Detroit Rock Cityben is felcsendült az Iron Man, ott kezdtem el kicsit jobban ráfeküdni a zenekar munkásságára. Érdekes, de akkor még nem is tudtam Ozzy szólócuccairól, plusz amikor már tudtam róla, akkor sem mozgattak annyira, évek kellettek, hogy rájuk kattanjak.
Persze, azonnal értettem, miért mágikus és meghatározó ez a banda és ez a hang annyi embernek. Kurva jók voltak a sztorik róla a The Dirt-ben (Istenem, a „hangyafelszívást de szarul csinálták meg a filmben…), ott már kezdtem vele szimpatizálni. Aztán mikor a kezembe akadt az Én, Ozzy, illetve a Bízz bennem, a nevem Dr. Ozzy, rögtön a helyére került minden. Továbbra sem lettem rajongó, de egy-egy szólólemez is a polcomra költözött a Black Sabbath albumok mellé. Előtte váltig állítottam, csak a Scream az, ami nekem való. Tévedtem. Ebben is.
Aztán Ujasi Gergő barátom mondogatta, hogy a reality showt is érdemes ám nézni, mert baromi szórakoztató. Érted, egy reality. Egy rocksztárral. Hányan buktak ebbe bele, vagy minimum nevették ki őket ilyen miatt? Nos, Ozzyt nem nevették ki. Nézték. Miért? Mert ő Ozzy. A Sötétség Hercege. Néztem, ahogy csetlik-botlik, ahogy már-már karikatúra szerűen vicces, mégsem nevetséges. Nem szánnivaló. Hanem olyan, akihez odamennél, megölelnéd és mondanád neki: „Hey, Oz! Imádlak! Köszönök mindent! Iszunk egy sört?” Mindig egyfajta elveszett nagypapa kép az, ami sugárzott belőle és ez kibaszott jó, hiszen abból a zenekarból jött, ami feltalálta a kibaszott heavy metalt!
Aztán ahogy teltek az évek és jött a The End turné, nem volt kérdés, ott legyek-e? Nem bántam meg. Hidegrázós élmény volt, amin az sem tudott rontani, hogy az ember pontosan érezte, miért The End az a turné. Ahogy később jöttek a lemondott turnék, a nyomorult parkinsonja és a többi szarság, komolyan volt bennem egy érzés, amit nem neveznék sajnálatnak, hanem inkább igazságvágynak. Csinált két teljesen fasza lemezt, de megturnéztatni nem tudta. Persze, Covid is volt, de főleg azért, mert mindenki látta, hogy nem megy neki. Neki, annak az embernek, akinek a színpad volt az élete. Majd bejelentették a Back to Beginninget és elsőre én is felkaptam a szemöldököm: biztosak vagytok ti ebben? Kell ez? De legfőképpen, menni fog ez? Aztán jött a nyilatkozat, hogy Ozzy el akar búcsúzni a közönségétől, mert sosem tudott és ez őt bántja! Bassza meg, tudod mit? NEKI elhittem! Feltétel nélkül! Főleg, amikor láttam az arcát, ahogy kitolták a gálán, tulajdonképpen a saját emlékkoncertjére. Könnyezni kezdtem. Ozzy élt, mosolygott és önmaga volt ott, legalább még egy kicsit. Tökéletes koncert volt? Kurvára nem. Rocktörténelem, megismételhetetlen és megható pillanat? Kurvára igen. Végig zokogtam, ahogy most is, miközben írok. 17 nappal később lehunyta a szemét és itt hagyott minket. Úgy csinálta, ahogy Lemmy. Majdnem a színpadról vitték a koporsóba. Tudjuk, hogy nélkülük soha, semmi nem lesz ugyanolyan, ahogy azt is, hogy az Ő halálával igenis lezárul egy korszak. De tudjátok miért? Lehet, hogy lesznek még olyan rock/metal bandák, akik stadionokat töltenek meg, de olyan rocksztárok, mint Ozzy, már nem. Miért? Mert ő, ők nem csak élni tudtak, hanem meghalni is. Köszönök mindent. Későn ugyan, de rájöttem, szeretlek.
Nyerges Tomi, a RockStar magazin főszerkesztője posztolt reggel egy olyat, amin egyszerre nevettem és lettem szomorú. Az ő engedélyével ideteszem nektek!
A zenekaros búcsúk közül pedig nekem ez vitt mindent:
https://www.facebook.com/share/v/1AmoXPiKCb/
Gáti Viktor:
John Michael ’Ozzy’ Osbourne elment. Jó ideje formálódik bennem, hogyan kezeljem, amikor a 70-es, 80-as éveikben járó idoljaim elhagyják az árnyékvilágot. Bár minden okunk megvolt rá, hogy számoljunk a közelgő legrosszabbal, Ozzy-ra itt és most valahogy mégsem voltam felkészülve. Alig több, mint két hét telt el a már most legendás, s nem kérdés, hogy zenetörténeti jelentőségű esemény, az egynapos fesztivállal kísért Black Sabbath/Ozzy búcsúkoncert óta. A legtöbben nyilván arra számítottunk, hogy a Sötétség Hercege végre tényleg kifújja magát – nemcsak átmenetileg, ahogy évtizedek óta teszi –, végleg pihenőre küldi a rock ’n’ roll egyik leghatalmasabb alakját, és egyszerű földi halandóként kiélvezi azt a rövid időt, ami még megadatott neki. Talán valóban ez is történt, ám azt senki sem gondolta, hogy ennyire rövid lesz ez az idő. Vajon Ő erre készült? Az orvosai már 20-30-40 éve sem értették, hogyan lehet még mindig életben, mert hát tudjuk, hogyan teltek számára a ’70-es, ’80-as évek… Lemmy hangoztatta már jóval a maga halála előtt, hogy amikor eljön az idő, ő a színpadon akar meghalni, miközben vadul tolja a rock ’n’ rollt. Majdnem összejött neki is, Ozzy-nak is. Így belegondolva, hihetetlen, hogy láthattam őt 2016-ban itthon fellépni, ráadásul Tony Iommi és Geezer Butler, a klasszikus Black Sabbath két másik legendája oldalán.
Habár legtöbben a klasszikus érát tartjuk a legnagyobbra – tőle és a Sabbath-tól is –, elképesztő életművet tett le az asztalra szólóban a ’80-as évek után is, a Sabbath 2013-as albuma pedig szintúgy méltó – sőt kiváló – folyatása a három és fél évtizeddel korábban megszakadt közös pályafutásnak. Ozzy, mint előadó és sztár jelenség, minden időben meghatározó tényező tudott maradni a folyton változó rock és metal világában: ahogy a grunge-, úgy a nu-metal-korszaknak szintén megvolt(ak) a maga emblematikus Ozzy-lemeze(i) – melyek közül az Ozzmosis mindenkori egyik legjobbja és óriási kedvencem –, s bármennyire is megváltozott a rock ’n’ roll aktuális zenei nyelvezete, arculata, egy Ozzy-anyag, amellett, hogy valamelyest alkalmazkodott a korszellemhez, mindig Ozzy-san szólalt meg, és egy önálló szigetként magasodott ki a mezőnyből, ahogy például egy Aerosmith- vagy David Bowie-album. Ozzy távolról sem volt szent – itt hajtok fejet Sharon Osbourne előtt –, emellett mindig is a szakma legjobbjainak támogatását élvezte – és mi tagadás, szüksége is volt rájuk –, ugyanakkor mint művész, kivételes, utánozhatatlan és felülmúlhatatlan egyéniség volt, a valaha élt egyik legeslegnagyobb. Fájdalmas veszteség érte a rock ’n’ roll világát, de mégis örülhetünk, hiszen a Sötétség Hercege az égi zenekarban ismét együtt muzsikálhat legkedvesebb gitárosával, Randy Rhoads-zal.
Duchaj Áron:
„Remélem, csak kamu”
Ez volt az az üzenet Messengeren, amely mellett egy link szerepelt Ozzy halálhírével. Végtelenül lesújtott a dolog, hiába tudtam a szívem mélyén: a Sötétség Hercege nagyon beteg. Szívszorító volt látni két hete azt a videót, amelyben Yungblud egy nyakláncot ad át neki, és Ozzy már tolószékben ült. De nem tudtam, hogy ekkora a baj – sőt, bele sem gondoltam igazán.
Ozzy annyira az életem része volt, egészen kamaszkorom óta, amikor először hallottam tőle a Mr. Crowley-t. Emlékszem, milyen érzés volt, amikor egy hamburgi lemezboltban először fogtam a kezemben a lemezét, és milyen jó érzés volt, hogy az egyik első zsebpénzemből megvehettem a Blizzard of Ozz-t. Sokakkal ellentétben én mindig Ozzy szólópályáját szerettem – nekem a Black Sabbath sosem ütött akkorát.
Imádtam a vele készült interjúkat, az I Am Ozzy pedig talán a legjobb zenei önéletrajz, amit valaha olvastam. Annyira emberi, annyira vicces, és miközben olvastam, úgy éreztem, mintha ott ülne mellettem, és ő mesélné a hajmeresztőbbnél hajmeresztőbb sztorikat. Talán ez volt benne a legjobb: mindig meg tudott maradni annak az astoni srácnak, aki három társával létrehozta a Black Sabbathot – és ezzel együtt valahol a heavy metalt is.
Amikor a 30. születésnapomat Ozzy koncerten ünnepeltük Londonban, és végre először láttam élőben a Sötétség Hercegét, én voltam a világ legboldogabb embere. Annyira euforikus élmény volt, hogy emlékszem: a koncert végén rohantunk pólót venni, hogy mindenképpen legyen emlék az estéről.
Annyi pillanat jut eszembe, ahogy ezt írom, ami hozzá kötődik. Az a forró nyári nap 2022-ben, amikor a semmiből jött a hír: új lemez érkezik, két évvel az Ordinary Man után – és mellé már ott is volt az új dal.
Nem gondoltam, hogy tényleg az utolsó lemez lesz a Patient Number 9 – egyszerűen nem tűnt reálisnak, hogy lesz olyan, hogy utolsó Ozzy-album. Most mégis itt ülök, és próbálom szavakba önteni, mit is jelentett számomra – most, hogy már nincs köztünk.
Köszönöm a dalokat, Ozzy. Köszönöm azt a sok-sok emléket és élményt, amit közvetve Tőled kaptam.
See you on the other side.
