Vannak azok az első találkozások, amik sokáig megmaradnak az emberben, még ha csak egy együttessel való első alkalomról is van szó. Ilyen volt 2002-ben, mikor a nem jó, de legalább szórakoztató első xXx filmben felcsendül egy bizonyos dal a repülőből kiugrós/snowboardozós jelenet alatt. Gyors kutatás az akkori lassú interneten, hogy beazonosítsam, egy bizonyos Hatebreed nevű együttes I Will Be Heard című számát.
Azóta is tart a rajongás, így nem volt kérdés hogy ott kell lennem egy újabb Barba Negrás minifesztiválon, ahol ők a voltak főzenekar. A legutóbbi Dürer kertes buli után úgy is tartoztak nekem egy lendületesebb, lehengerlőbb koncerttel…
Megmondom őszintén, az est többi fellépőjéről nincs komoly ismeretem, azon felül hogy milyen stílusban mozognak, így ez jó alkalom volt új zenék felfedézésre is.
A Carnifex kezdte az estét a Blue stage-en és micsoda kezdés volt ez, kérem szépen! Meg is töltötték a termet a rajongók, akiknek nem kellett kétszer mondani hogy mozduljanak meg. Scott Lewis nagyon ráérzett a jelenlévő tömegre, hergelte, irányította őket, miközben egy pillanatra sem állt le zseniális előadásmódja. Belakta a színpadot, artikulált, acsarkodott, mosolygott, kommunikált a közönséggel. A többiek sem unatkoznak, ha éppen nem horzsolták le az arcunkat brutális riffjeikkel, ritmusaikkal, akkor ők is lelkesen ordítottak bárki arcába aki a színpad előtt állt.
Azt gondoltam előzetesen hogy ebből a fajta brutalitásból bőven elég lenne fél óra is, de az a helyzet, hogy profizmusuknak és deathcore himnuszaiknak köszönhetően olyan sodró lendülete volt az egész műsornak, hogy még engem is magával rántott a lendület. Ez a 40 perces műsoridő pont elég volt arra hogy meggyőzzenek engem, és még remélhetőleg másokat is, hogy bizony legközelebb is kötelező a megjelenés, ha felénk járnak fellépni.
Ahogy befejezték, rohantunk is át a Red stage-be, hogy lássuk a legendás Life of Agonyt, akik a még mindig korainak számító 19.20-as kezdés ellenére olyan lendülettel és karizmával vágódtak a színpadra, hogy csak lestem. Nem most kezdték a szakmát, ez azonnal látszódott, de még így is meglepett mennyire szimpatikus, hálás és alázatos társaság ez az együttes. Keith Caputo hipnotikus figura a színpadon. Egyszerűen oda született, látszik hogy ott érzi magát otthon, itt van elemében. Élvezte a zenélést, élvezte az áradó szeretet és rajongást, szerintem élvezte a felé irányuló fényképezőgép lencséket is. Amivel semmi baj nincs, nem megjátszott rocksztárságról van szó, ez bizony belülről jön és rohadt jól mutat képen és videón is.
Már az első dal alatt leugrott a színpad elé hogy közelebb legyen az emberekhez és onnan énekelte, táncolta végig a koncertet, lehetetlen volt nem figyelni rá. Ő viszont figyelt zenésztársaira is, látszódott, hogy ők bizony élvezik, hogy együtt lehetnek színpadon. Joey Zampella és Alan Robert basszeros nyughatatlan figurák, egy pillanatra sem álltak le, széles mosollyal az arcukon rohangáltak, pörögtek, ugráltak a színpadon, ketten se vesztek el a nagy térben. Veronica Bellino feszes dobolását is öröm volt nézni, miközben az egész terem együtt énekelte a River Runs Red klasszikusait, ami kitette a műsor nagy részét. De hát ha valami működik, akkor az működik, játszani kell. És ők játszottak, az emberek pedig táncoltak, énekeltek, tapsoltak. Tényleg nincs erre job szó: hipnotikus volt.
20 percünk volt ezután felkészülni egy elég durva stílusváltásra, hogy ne érjen váratlanul a kis színpadon fellépő Despised Icon pusztítása. És itt nem csak a zenére gondolok, hanem ami a színpad előtt beindult egyből az első dal alatt, azt csak is olyan szavakkal lehet jellemezni, mint az őrület vagy a káosz. A kanadai csapat két énekese visszafogottabb a színpadon, mint előttük fellépő társaik, de nem is kellett hergelniük senkit, már készen kapták a beindult tömeget.
Hatuknak majdnemhogy szűkös volt a kis színpad, de ez nem nyomta rá a bélyegét lelkesedésükre, láthatóan átadták magukat a zenének és csak zúdították ránk a gyilkos riffeket, szólókat, hörgést, pig squealt meg mindent ami a tarsolyukban volt.
Szinte teljes munkásságukat felvonultatták, összesen hat albumról válogattak és nem volt olyan, amit a rajongók ne üvöltéssel, moshpittel vagy pogóval üdvözöltek. Kb. 40 percet kaptunk ebből, és senkinek nem lehet hiányérzete, aki szereti ezt a fajta extrém metált. A montreali csapat mint egy úthenger ment át rajtunk és készített fel a főbanda érkezésére…
…Amire csak 21.40-ig kelett várni, amikor is egy kis közös éneklés az Ace of Spades klasszikusra, utána szó szerint berohant a nagyszínpadra a Hatebreed tagsága és helyből az I Will Be Hearddel izzították be a termet. Fantasztikus formában voltak, Jamey láthatóan nagyon örült, hogy itt lehet és hogy ennyien összegyűltek. Sokat kommunikált a közönséggel, táncolt, pörgött, ugrált, rég láttam ennyire energikusnak.
Ő egyedül kihasználta a színpad adta teret, már ami maradt az elől elhelyezett pirotechnika és a hátul helyet foglaló szobor között. A LED falon lángoló Hatebreed felirat is hozzátett a grandiózus látványhoz, de nem vette el a hardcore himnuszok élét.
Wayne Lozinak fantasztikus formában van, operáció és kiesés ide vagy oda, de tényleg mindenki elemében volt. A korábban Terror és Born from Pain basszeros Carl Schwartz is megtalálta a helyét, összeszokott csapatot láttunk, akik jól érzik magukat egymás társaságában.
Kaptunk pár gyilkos dalt a friss albumról, meg persze rengeteg klasszikust, de hát ugye van miből válogatni. A The Rise of Brutality sikerszámaira még jobban beindult a circle pit és a tánc, öröm volt nézni ekkora tömeget ilyen dalokra tombolni. Live for This, To the Threshold, In Ashes They Shall Reap, Perseverance, As Diehard As They Come, Destroy Everything, This Is Now…
Túlzás nélkül az év egyik legjobb koncertélménye volt, a picit kásás gitárhangzás és a gyengébb zárótétel (Looking Down the Barrel of Today) ellenére is.
De még mindig hátra volt egy kis zúzás, a Suffocation vezette le az estét, akik a teletömött Blue stage-ben horzsolták le a megmaradtak arcát. Nem vicceltek el semmit, brutális hangzással és hasonlóan brutális dalokkal álltak színpadra. Ez a fajta technikás deathcore nem az én világom, de ahogy néztem senkinek nem volt panasza a jelenlévők közül az előadásra. Hasonlóan a korábbi kisszínpados zenekarokhoz, ők is 10 dallal készültek, mindenféle érából, de pihenés nem volt benne, az biztos.
Nem sokkal éjfél előtt búcsúztak Budapesttől, mi pedig élményekkel telve sétáltunk kifelé a hűvös őszi estében. Még sok ilyen minifesztivált Budapestre, mert ez bizony egy kivételes este volt.
