A Motorjesus, amellett hogy benzingőzben párolt koncepció mentén tankolja tele a hallójáratokat, igazán innovatív zenekar is, amit az is bizonyít, hogy időről-időre (általában 4 évente) megjelenő albumai egyre magasabb helyezéseket érnek el a listákon, ezzel együtt pedig a néző- és hallgatósereg is szépen hízik, ami azért tényleg a siker és profi termék bizonyítéka. Mivel 2021-ben jelent meg az eddigi utolsó album, a Hellbreaker, már itt volt az ideje valami újnak az alsó-rajna menti fiúktól. A „bűnös hetest” pedig idén nyáron Streets Of Fire-re keresztelték.
Optikai tunningon esett át némileg a kasztni, a borító egy retro-futurisztikus képet kapott, ami valahol a mindenható Maiden Somewhere In Time-jának külsejére hajaz. Azonban általánosságban és zenei szempontból is a korábbi sikerképlet került alkalmazásra ezúttal is. Ez a képlet pedig krómozott szövegekből, egyszerű, de ragadós riffekből, lendületes ritmusokból, dallamos refrénekből és jó adag nyers rock’n’roll energiából áll össze, az eredmény pedig egy áramvonalas versenygép maximális fordulatszámon.
Tehát a Chris Birx (a srác mindig egyre jobban énekel) körüli zenekar ezúttal sem veszi le a lábát a gázpedálról, és nagy sebességgel száguldoznak az utcákon majd’ 50 perecen keresztül. Mindazonáltal ezúttal is szemmel tartották a „Csak semmi ballada!” mottójukat. Ezzel együtt azonban szinte minden dalt teljesen himnikussá, együtténeklőssé sikerült kalapálni a karosszériás műhelyben, így be kell vallanom, a befecskendezés beállítása régóta nem sikeredett olyan következetesen jól, mint a Streets Of Fire-ön. Ugyan nincs gyenge album a zenekar teljes katalógusában és minden lemezen akadnak igazi slágerek (mint a Hellbreaker-en a Drive Through Fire), de most kivételesen minden tételnél felberreg a slágermotor.
Már a nyitó Somewhere From Beyond-dal kilőnek a garázsból a retrós érzetű szintis intrót követően és égett gumiszagot hagynak maguk után a kiváló refrénnel. A Back For The War-ban új kerékszettel pörgetsz, és hagyod, hogy a véredben az adrenalin szintje tovább emelkedjen, miközben az album címadójában előkerül a tehénkolomp is, feltehetően az országút menti legelők felől. A They Don’t Die-ban aztán még egy fokozattal feljebb kapcsol a téma, míg a Return To The Badlandsben, ami szerintem az egyik legjobb dal a lemezen, valójában már csak a vas és a fület tépő durva szél ereje, amit érezhetünk, igazi fékezhetetlen, tunningolt csoda.
Nincs is igazán értelme tovább elemezni már az egyes dalokat, ahogy fentebb leírtam, a lemez második felében is töretlen a lendület és a színvonal, a Streets Of Fire egyetlen gyenge dal nélkül futja le a távot, tisztességes gőzzel száguldva át a célvonalon. De honnan is ez a lendület? Mindent visz a svéd legenda, Dan Swanö produkciós munkája, ő ült ismét a volán mögött és annyira elképesztőt alakított, hogy abba beleremegnek a falak is.
A végeredmény pedig nem is lehetne egyértelműbb, a Streets Of Fire nálam eddig potenciálisan a legjobb Motorjesus lemez, én esküszöm az összes tételére. Bár ugye ez a muzsika erősen ötvözi a nagy elődök által kitaposott utak tapasztalatait, felhasználásra is került az összes útileírásuk, amíg még ennyi kraft van a csapat motorházának teteje alatt, addig nem kell félni a versenyből való kieséstől. A Streets Of Fire sokat, nagyon sokat ad hozzá a már megtett távolsághoz, a csúcs pedig már belátható közelségbe került. Ez bizony extrém kanos tesztoszteronbomba!
Csak, hogy legközelebb tudjak jobbat adni: 9,8/10