A téli hideg estéket szinte felforrósítja az elmúlt 2 hét metal fronton és nem érződik enyhülés. A Barba Negra Blue Stage színpadát négy amerikai zenekar szedte szét.
Az estet nyitó Corpse Pile ki, illetve mi létét teljes homály fedte részemről, de hatalmas meglepetésemre ezzel szinte teljesen egyedül voltam. Furcsálltam is az első hangoktól kezdve működő folyamatos circle pitezést, mivel nem sűrűn tud így megmozgatni egy „ismeretlen” előzenekar közel egy fél teremnyi embert. Később egyértelművé vált, hogy van itthon egy kisebb rajongói köre Jason Lionel Frazier bandájának.
Meglepődnék, ha a zenei egyediség fogta volna meg az embereket, mivel az alap egy sokszor hallott cammogó, a sűrű buka-buka dobritmusra könnyedén „táncolható” brutal deathről van szó. Sokkal inkább a szórakoztató, nem hétköznapi szövegek és a faék egyszerű, igazi kőbunkó dallamok ejtik rabjukká a hallgatókat.
Plusz az összes szám felvezetője elment egy rövidebb stand up estnek. Ezen mondandókból megtudhattuk, hogy a németek nem tudják mit kell csinálni egy metal koncerten és Amerikában baromi kevés a járda, de szerencsére legalább rohadt sok az autó. Aki nyitott az efféle egyszerű, de nagyszerű és mellette brutal hangzású zenére, annak jó szívvel tudom ajánlani.
Hamarosan érkező Heaven Wept című új albumát népszerűsítette a technical/melodic deathben jártas Inferi. Meglepő, de ismét egy banda, akikről nem hallottam korábban, pedig első lemezük lassan 20 éve jelent meg. Hazafelé menet el is kezdtem bepótolni munkásságukat, annyira meggyőztek élőben.
Furcsa távolságot érzek a felvétel és az élő hangzásuk között. Sokkal erőteljesebben, jobban szólnak így, mint felvételen. Erős deathcore feelingem volt végig, a stílusra jellemző breakdownok nélkül persze. Stevie Boiser énekhangja tökéletesen megállná a helyét bármilyen deathcore bandában. Úgy játszik a hangszálaival, mint mások a húrokon, még a Dani Filthre jellemző ikonikus sikítást is egész jól imitálja (persze nem annak van szánva, de nagyon emlékeztet rá).
Végig feszes tempót diktáltak, a színpadi kémia nagyon a helyén volt, összeszokott brigád érzését keltik, melyben komoly potenciál rejlik hosszabb távra előrevetítve. A zenei struktúrájuk alapján pedig bármikor könnyedén újíthatnak a hangzásukon, ha feldobják breakdownokkal, akár hangsúlyosabb szimfonikus részekkel. A dalok alapja tökéletes bármilyen átalakításra, amennyiben szükségük lesz rá.
A 200 Stab Wounds a modern death metal egyik legkiemelkedőbb, legnagyobb potenciállal rendelkező bandája. A 2019-ben alapult zenekar 2 albumot adott ki eddig, mondanom se kell, mindkettő egy mestermű. Meteoritként csapódtak a műfaj sűrűjébe és azonnal kirobbantak abból, ezzel a lendülettel hamarosan elindulhatnak a saját headliner Európa turnéjukra és nagyon sokra vihetik, ha ezt hosszú távon ugyanilyen minőségben tudják hozni. Fő erősségük a dalok felépítésében leledzik, hisz egyszerre vannak jelen a modern és a klasszikus death metal jellemzői. Unalomnak ezáltal nem adnak helyet, a változatosság folyamatosan fent tartja a figyelmet, bár épp emiatt könnyebben el is tudunk veszni, ha egy picit elkalandozunk másfelé. Egy tökéletes egyveleget hoztak létra, amivel egyszerre vonzzák be az idősebb és a fiatalabb generációt, ami remek húzásnak bizonyult. Technikás gitárszólók, old school bólogatós témák, modern riffek és végtelen színpadi energia, ezek összessége jellemez minden percet. Érzem, hogy hamarosan kitörnek az előzenekari státuszból, nagyon megérdemlik. Engem második alkalommal is kilóra megvettek.
Mielőtt rátérek az est lényegére itt ragadom meg az alkalmat egy kis off topic kitérőre, amit az aktív közösségi média követők biztos elcsíptek a koncert előtt pár órával. A Cryptopsy ugyanis hivatalos oldalukon közzétette, hogy nem hajlandóak merchet árulni a budapesti eseményen, természetesen a rajongók pénztárcájának védelmének érdekében, ami egy dicséretes dolog. Viszont a viszonylag átgondolatlan és érdemi infókat nem pontosan említő posztból a Barba Negra jött ki kapzsi bűnösként, az alatta összegyűlt katasztrófaturisták próbáltak ötletet adni, hogyan menthető a szituáció, de ez nem egy olyan ügy, amit pillanatok alatt legálisan meg lehet oldani és érthetően a banda nem kockáztatott. Matt McGachy igen hamar szóba hozta a témát, azonnal leszögezve, hogy a Barba Negra semmiben sem hibás, sőt egész végig nagyon segítőkészek és kedvesek voltak a bandával. A probléma természetesen a 27% ÁFA és egyéb árusításért fizetendő díjak összessége volt. Ennél jobban nem szeretném ragozni ezt a topikot, a poszt egyébként azóta el is lett távolítva a felületekről, a jelenlévő közönségen nem volt érezhető felháborodás, a banda válasza pedig: „Ha a kormányotok azt szeretné, hogy ingyen adjam a merchem, akkor tessék!” Ezzel a lendülettel nagyjából 10 ingyen pólót dobott be a közönségnek.
Térjünk is rá a fő témára, az idén 30 évessé vált None So Vile ünneplésére. A lemez mely igencsak meghaladta a korát és méltóan emlegetik sokan az egyik kötelező műnek a death metal világában. Nem egyszerű darab, de ha belegondolunk milyenek a 90-es években született klasszikus death lemezek, el kell ismerni mindegyikhez kell egy elvont, speciális ízlés.
Ahogy az egész estére jellemző volt, nem igazán láthattunk vizuális elemeket a színpadon, leszámítva a tagok extrém mozgáskultúráját. Ezen az estén mindenkinél a dalok kapták 100%-ban a hangsúlyt, nem is hiányzott extra fényelem, se kivetítő.
Matt grimaszai rendkívül szórakoztatóak, megint egy olyan frontember, akiről nehéz levenni a pillantást, látni kell minden sajátságos gesztusát, amik megfigyelésével el tudjuk helyezni őt egy képzeletbeli tier listán és nálam az ő személye ezalapján elég magasan helyezkedik el.
Bár Olivier Pinard basszusgitárost nem lehetett überelni. Aki olvasta a többi beszámolóm már tudhatja mennyire el tud varázsolni egy tehetséges basszusgitáros. Simán tud látványos lenni annyira, mint egy szólós, sőt egy profi fingered/slap bass játékos adhat olyan látványt, mint egy extra színpadi elem.
Ezek az emberi tényezők nem teszik könnyebben emészthetővé a hallottakat. Ugyanaz a bajom így is, mint felvételen ezzel az amúgy remek lemezzel, nagyon kaotikus, egyben nekem nehéz végighallgatni. A 11 dalos setlistben az ünnepelt lemez mellett a tavalyi An Insatiable Violence volt a másodlagos alany. Ezek a modern darabok sokkal elviselhetőbbek az én ízlésemnek, de a közönség többi tagja megőrült az old school darabokért.
A koncert előtti merch mizériát leszámítva egy csodás estét élhetett meg jó félháznyi death metal rajongó. A legemlékezetesebb viszont nem is a bandák voltak, hanem a közönség. Le a kalappal mindenki előtt, akik folyamatosan járatták a pitet mind a négy bandán keresztül. Nem értem honnan merítettek ennyi energiát, érezhetően felpezsdítették a bandák játékát is. Le a kalappal, nagyon szépen betöltöttétek a szellős termet!