Sebastian Bach rocksztárnak született és az is. Igen, pont! Az azonnal felismerhető hangtól és természetes karizmától a klasszikus rock megjelenésig és a hosszú, leomló hajig – a rocksztár prototípusa. Erőteljes vokális teljesítménye (értsd: orgánuma) méltán híres, a rock és a metal egyik azonnal felismerhető énekese, aki mindössze már nyolc évesen kezdte karrierjét egy kórusban. Hihetetlen, de négy évtizedes pályafutása során volt a Skid Row (1987-1997) frontembere, szerepelt a Broadway-n, valamint filmekben és televíziós műsorokban, és természetesen sikeres szólókarriert is folytat, amelyben azonban épp tíz éve nem készített új albumot. Azonban itt van a Child Within The Man, tizenegy dal, negyvennyolc ütős, kemény percben, összefoglalva az énekes aktuális mondanivalóját!
Az elmúlt hónapokban a Judas Priest, az Accept és a Saxon is egyaránt megmutatta, hogy a pályafutásuk második felében járó művészek még mindig minőségi termékeket tudnak előállítani. A legnagyobb sikerekkel járó idők ugyan véget értek, de Bach esetében a Child Within The Man is újabb bizonyítéka annak, hogy a csendes megöregedés az esetében sem időszerű még.
A kezdőrúgás egyenes az arcodba érkezik, az Everybody Bleeds azonnal ható adrenalinbomba. Bach egy évtizede nem adott ki új zenét, de bebizonyítja, hogy tudja, hol kell folytatnia. A Freedom egy Guns ’N Roses-típusú kezdéssel és kolompolással robban be, John 5 (immár a 3 szólólemezre került meghívásra) gitárszólója pedig aprít rendesen, na… Vendégzenészt hívni egy lemezre mindig kétesélyes, de ahogy látjuk majd az alábbiakban is, Bach ezzel sem nyúlt félre ezúttal sem.
Az album a (Hold On) To The Dream-nél éri el máris a csúcsot, ami azért ironikus, mert kezdetben ennek semmilyen előjele nincs. Az első percben túl kell lennünk a 80-as évek balladáinak minden jellegzetességével bíró kliséhalmazon, tudod azon, ami egyesek (én!) szemforgatását idézi elő, de aztán varázsütésre minden a feje tetejére áll. Minden modoros finomság elillan és érkezik a Rock ‘N’ Roll. A gitárok ropogó hangjára Bach a nyakába veszi a dalt, és viszi el egy tökös irányba a dobok mennydörgésének kíséretében. A dal utolsó kétharmada testesíti meg a hard rockot és mindazt, amit ez a műfaj képvisel, talán ez Bach szólókarrierjének legjobb dala.
A What Do I Got To Lose társszerzője Myles Kennedy, amiben benne van az Alter Bridge frontemberének minden jellemző kézjegye is. Noha nem egészen hordozza magában az előzőek által képviselt stílusjegyeket, ez egy másik típusú egyszerű, de igazán nagyszerű rockszám. Bach tüzes személyisége, amely átragyog a zenéjén, a Hard Darkness-ben mutatkozik meg igazán, ezúttal ismét egy kissé mással próbálkozik, a dalból „szutykos” hangulat árad, gyakorlatilag mérget köp a szövegeken keresztül, de a refrén már amolyan gúnyos kikacsintás, mondjuk akad itt egy gyengécske gitárszóló is.
A Future Of Youth egy újabb szilárd alapozás, mégis egy dallamokkal felpumpált tétel, ezúttal a kiválóan segítő gitáros kéz Orianthitól érkezik. A következő Vendetta az album tévedése. A kemény, ütős nyitás gyorsan visszaáll valami könnyebben fogyasztható töltelékbe, nem igazán érezhető, hová is tart, mintha itt eltévedt volna Mr. Bach.
A Steve Stevens által kisegített F.U. aztán már egy pályán elszabadult tehervonatot idéz, amit egy újabb dallamosan mennydörgő gitárszóló gyorsít be még jobban, egy pörgős, punk-szerű heavy metal dal, tonnányi feelinggel, kiválóan áll ez a stílus is hősünknek. Bár az intenzitás a maximumon marad, a Crucify Me az album legnehezebb dala, lávaszerű áramlással, itt is egy kiváló szólóval.
Ez album akkor működik a legjobban, amikor a banda 100 km/h-ás sebességgel zakatol, de az About To Break esetében a kimértebb ütem is tökéletesen működik, Bach pedig egyetlen másodpercre sem hagyja, hogy az intenzitás csökkenjen. Az albumot záró To Live Again-nel végül csak eljön a hangulatváltás, a himnuszszerű ballada esetében, lezárásaként, teljesen kiszámítható módon megkapjuk a 80-as éveket díszcsomagolásban, szalaggal, de ha az album egészét vesszük, tekinthetjük ezt egy kis kényeztetésnek, amit ezúttal megengedhetünk a dalnoknak.
A Child Within The Man összegezve tehát nem tökéletes, de tökéletes alapja a visszatérésnek. Kiemelkedő alkotásokkal is bíró, lendületes és fülbemászó album lett, amely kinyithat néhány kaput a még mindig jó formában lévő énekes előtt. Ez a kapu pedig hová vezethet? Vagy egy sikeres szólópálya újabb állomásaihoz, vagy a Skid Row irányába? Az idő eldönti, de addig is ez a lemez bőven több mint valamiféle pótlék.
10/9