Ha létezik hazai szerző, akinek a neve hallatán a sci-fi rajongók szíve garantáltan hevesebben ver, az kétségtelenül Markovics Botond, azaz Brandon Hackett. A többszörös Zsoldos Péter-díjas alkotó a legújabb, Bionauták című duológiájával egy egészen elképesztő húsba vágó jövőképpel átitatott weird science fiction univerzumba kalauzolta az olvasókat. A nemrég véget ért 31. Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál után egy e-mailes interjú erejéig sikerült utolérnünk, hogy a friss megjelenés kulisszatitkai mellett a mesterséges intelligencia fenyegetéséről és a magyar irodalmi szcéna helyzetéről is faggassuk.
Honnan indult nálad ez a sci-fi kattanás? Volt esetleg olyan gyerekkori alapélmény, egy konkrét Galaktika magazin vagy egy rátalált könyv, ami végleg beszippantott ebbe a világba?
Én gyakorlatilag beleszülettem a Star Wars filmek magyarországi bemutatóiba, azt hiszem, az Új remény volt az első felnőtt élményem 5-6 évesen a rajzfilmek után.
Utána pedig, ahogy megtanultam olvasni, jöttek a képregények, és gyakorlatilag nyolcéves koromtól aktívan olvastam science fictiont, legyen az Kozmosz, majd Galaktika Fantasztikus Könyvek, Nemere István, szinte minden, ami magyarul megjelent. Egyúttal ekkor már rengeteg sci-fis témájú „grafikát” rajzoltam, űrhajókat, űrhajósokat, idegen lényeket, majd ebből jópár éven át tartó képregényrajzolási hobbi is lett. Ezzel párhuzamosan kezdtem el írogatni is (ugyanúgy történetmesélés mindkettő), többnyire kedvenc filmek folytatásait, mint a Csillagok háborúja, Indiana Jones. Szóval, már itt el voltam veszve, varázsolva teljesen.
Kik voltak azok a hazai vagy külföldi írók, és melyek azok a filmek, amik a legnagyobb nyomot hagyták benned a pályád elején, és alakították a látásmódodat?
Könyvek közül Frank Herbert Dűnéje volt az első meghatározó, ez volt az a könyv, ami után végleg visszaváltottam a képregényrajzolásról az írásra, kb. tizenhárom évesen.
Dan Simmonstól a Hyperion a másik meghatározó élményem. Ezt már huszonévesen, publikáló íróként olvastam, és ez a regény ráébresztett egy csomó mindenre, hogy mit és hogyan szeretnék én írni valójában. Ekkor tettem félre az addigi, főleg kamaszkori ötletekre épülő történeteimet, és kezdtem bele az első, komolyabb sci-fi regényembe, A poszthumán döntésbe. Ezt jó három évig írtam, rengeteg tudományos cikket, könyvet olvastam hozzá – gyakorlatilag teljesen újraépítettem magamban azt, amit a sci-firől gondolok. A Hyperion volt az, ami igazán irányba állított íróként.
A filmek közül a Star Warson kívül a Blade Runner, na meg a David Lynch-féle Dűne volt rámnagy hatással, utóbbit tizenkét évesen egy zugmozis vetítésen láttam moziban, de ezek inkább a vizuális látásmódomat formálták, hogy merjek minél egyedibb dolgokat kitalálni, szavak formájában felépíteni.
Hogy látod most a magyar sci-fi helyzetét? Szerinted a zsáner és te magad, mint többszörös Zsoldos Péter-díjas szerző a helyén van kezelve a hazai irodalmi és kulturális életben?
Ez nyilván nagyon szubjektív és komplex téma, de az azért még mindig érződik, hogy a science fiction (nem csak a magyar) sokszor még mindig valami, félreértett, félreismert, gyakran lesajnált, fura dolog az irodalomban, kultúrában. A helyzet viszont egyre inkább javul, és a zsánerkiadóknál, az egyetemi rendszerben sokan egészen sokat tesznek azért, hogy ez változzon, de a régi beidegződésektől csak lassan lehet megszabadulni. Én úgy látom, hogy az SFF (és ide veszem a fantasyt is) annyira sokrétű, szabad és kreatív irodalmi téma, hogy csak belekapva, felületesen szemlélve nagyon könnyű félreismerni, főleg mert sokan a populáris filmek alapján ítélkeznek az SFF-irodalomról is olvasás helyett. A sci-fitől pedig sokan félnek is, mert hát túl tudományos, közben meg ez is csak egy sztereotípia. Aki olvasott már akár csak egy Andy Weir regényt, az aztán tele van tömve tudománnyal, de olyan szórakoztatóan és egyszerűen megírva, hogy senki sem panaszkodik, hogy nem érti.
De én nem szeretnék panaszkodni, szerencsére idehaza vagyunk néhányan a science fiction, fantasy, horror, weird területről, akik jelentős olvasótáborral, esetleg szakmai elismeréssel rendelkezünk. Azonban ez még kevés, sokkal több, ismertebb zsáneríróra lenne szükség.
Évek óta az Agave Könyvek a szellemi otthonod. Hogy indult a közös sztoritok, és miben nyilvánul meg az a kreatív szabadság, amit tőlük kapsz az írás során?
Az Agave kiadó a kezdeti éveimben nagyon sokban hozzájárult ahhoz, ahol ma tartok. Méghozzá egy nagyon régi beszélgetéssel, és kézirat elutasítással. (nevet)
Még egy nagyon korai regényemet mutattam meg nekik, és ez 2004-ben lehetett. A kiadó két akkori vezetője leült velem kávézni, beszélgetni. Elolvasták a kéziratrészt, és feltették azt a kérdést, amire élesen emlékszem most is, hogy miben különbözik ez a sztori azoktól a könyvektől, amiket a könyvesboltokban éppen lehet kapni. Erre hirtelen nem tudtam mit mondani, de utána nagyon sokat gondolkodtam rajta. Aztán félre is raktam azt a regényt (sosem fejeztem be), és elkezdtem írni A poszthumán döntést.
Végül, Az ember könyve volt az, amit újra el mertem küldeni nekik, és innen nincs megállás, jövőre lesz 15 éve, hogy együtt dolgozunk, és ha jól számolom, kilenc regényem jelent már meg náluk, szóval, sejthető, hogy nagyon jó a kapcsolat és a közös munka is.
Kanyarodjunk rá a legfrissebb megjelenésedre! A Bionauták és a Bionauták a végtelenben világa elképesztően bizarr és egyedi: bolygónyi élőlények (karneuszok), húsbányászat, makrofágok, élő számítópépek, bio- és kozmikus horror. Honnan pattant ki ez a weird sci-fi alapötlet, mi ihlette ezt a különleges, húsba vágó jövőképet?
A Bionauták alapötletét először 2018-ban találtam ki. Sci-fi tárcanovellákhoz kerestem ötleteket, és az egyikben egy expedíció egy potenciálisan bányászható kisbolygó mélyén húst és érhálózatot talált. Ez akkor csak egy villanásnyi ötlet volt. Két évvel később viszont már meg is írtam egy rövid novellát belőle (online elérhető), ebben már a központi téma a húsbányászat volt, és ennek etikai kérdései.
Még ekkor sem tudtam, hogy merjek-e egy ilyen fura ötlettel komolyabban foglalkozni, de a novella valahol egyfajta teszt is volt, és meglepően sokan jelezték, hogy ez nagyon bejött nekik, és innen elkezdtem építgetni a hátteret, történetet. A végső lökést egy podcast adás során kaptam (Sztori podcast), amiben a történetmesélés különféle formáit járta körül a kitalálója, Lafka Dávid, és ott volt egy olyan feladat a beszélgetés végén, hogy egy irodalmi művet ültessek át scifi-be, és nézzük meg, hogyan is gondolkodom én, mint science fiction író. És mivel a karneusz, a bolygó méretű lény kapcsán amúgy is kavarogtak a fejemben olyan klasszikus regények, mint a Nemo kapitány vagy a Moby Dick, az utóbbiból csináltam egy karneuszos verziót, amiben aztán a karneusz vadászok be is jutnak a lény testébe.
Innen pedig már nem volt visszaút. És ami nekem mindig fontos, hogy kellően elszállt és vad legyen a téma, ahol szabadon engedhetem a fantáziámat, ez pedig erre talán a legjobb alapötletem volt eddig.
A borító az első, ami megszólítja az olvasót a Bionauták organikus látványa pedig kifejezetten ütős lett. Mennyire folysz bele a vizuális koncepcióba, és mekkora szerepe van egy jó borítónak abban, hogy a könyv kiugorjon a mai hatalmas kínálatból?
A borítót alapvetően a kiadó intézi, ők a megrendelő, ők egyeztetnek a művésszel, itt most Hegyi Péterrel. Én általában már csak a terveket látom, és azokat véleményezem. A kiadóé a végső döntés, de nyilván meghallgatnak engem is, én meg megpróbálok nem túl sokat beleokoskodni, mert a borító nem az írónak készül. Itt most úgy alakult, hogy én írtam a briefet hozzá, és aztán az első verzió már összhatásban, beállításokban jó volt, de mégsem állt még össze az a zsigeri hangulat, így Péter némi közös konzultálás után újrahúzta, módosította a koncepciót, és azon már csak a tipográfián variálgattunk, mert ez a vöröses hatás egyértelműen az volt, amit kerestünk.
A második kötetet közvetlenül utána csinálta, az igazából pont amiatt, mert már Péter is ráérzett a hangulatra, nagyon gyorsan megvolt, tényleg csak apró korrekciók voltak a véglegesig.
A borító szerintem sokkal nehezebb műfaj, mint elsőre látszik, mert mindenki azt akarja, hogy az ő borítója kiugorjon a többi közül, ezért néha vannak sikeres trendek, amikből jönnek aztán a tök egyforma borítók. Nekem most az élfestéses, túldíszes borítók ilyenek, hogy már túltelítődött szerintem velük a piac. Viszont tényleg próbálok nem belefolyni, nem részletesen megmondani, hogy nézzen ki, mert nem az én feladatom, és nem is értek hozzá.
Nemrég csillapodott le a 31. Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál forgataga a Hungexpón, ahol az Agave standjánál dedikáltál, sőt a Dibooknak köszönhetően még digitális, névre szóló e-könyv dedikálásokra is volt lehetőség. Milyen élmény volt a találkozás az olvasókkal? Mennyire fontosak számodra ezek a közvetlen visszacsatolások és beszélgetések a dedikálópult mögött?
A dedikálások, személyes találkozások mindig fantasztikus élményt jelentenek, szeretek legalább néhány mondatot beszélgetni az olvasókkal. De persze, nap végére mindig brutálisan elfáradok. Most például a vége felé több könyvbe egy nappal későbbi dátumot kezdtem írni valamiért.
Tudod, az írás 99%-ban magányos elfoglaltság, ülsz a laptop előtt, és egyébként meg akárhol vagy, a történeteden gondolkodsz, de ez mind egy intim, belső folyamat. És amikor kész vagy, fogalmad sincs, mi ez, amit összehoztál, jó lett-e, tetszeni fog bárkinek? Tudom, hogy ennyi regény után azt lehetne gondolni, hogy már nem izgulok, nem nyomaszt egy-egy megjelenés, azonban dehogynem. (nevet) Minden könyv egy újabb megmérettetésként csapódik le. Nem kellene annak lennie, de hát, ki az, aki a több éves munkája, kvázi „gyermeke” megjelenésekor ne izgulna.
Ezért nagyon jó érzés ilyenkor találkozni lelkes olvasókkal, akik pl. izgatottan várják, hogy hogyan végződik a Bionauták története.
Hogy néz ki nálad a beállt alkotói rutin? Fix helyen, szigorú napirenddel dolgozol otthon, vagy igazi „turnézó író” vagy, aki bárhol képes laptopot ragadni, ha elkap a flow?
Fejben bármikor tudok írni, ha benne vagyok az írásban. Napirendem nincs, írni általában munka mellett este, éjjel és hétvégén igyekszem, amikor van időm. A regény első fele mindig főleg tapogatózás, a közepétől aztán amikor már nyakig benne vagyok a világban, szereplőkben, onnan jóval intenzívebben tudok haladni.
Sci-fi íróként régóta boncolgatod a technológia jövőjét, de az AI robbanásával a sci-fi szinte napról napra valósággá vált. Hogy látod most a mesterséges intelligencia jelenlétét a művészetekben és az irodalomban?
Nagyon vegyes érzéseim vannak. Főleg azért, mert látom, hogy az AI mire lehet képes úgy általánosságban, mennyire sokkal jobbá teheti a világot. És rossz emberek kezében mennyivel rosszabbá is. Az ijesztő az, hogy nem tudjuk, hova tart.
Ami a művészeteket érinti: ezügyben nem vagyok boldog. Pedig év elején még izgalmasnak találtam, hogy a már kész Bionautákhoz illusztrációkat kreáljak. Aztán ahogy elkezdte rohamléptekben beszennyezni a borzasztóan generic AI-vizuális tartalom az internetet, taszítani kezdett az egész. Az irodalomban ráadásul szerintem értelmezhetetlen. Az írás egy hihetetlen élmény, nehéz is elmesélni, milyen érzéseket szabadít fel pl. amikor egy-egy apróság helyére ugrik a szövegben, vagy kitalálok valami apróságot. Ez az egész egyik lényege, nekem legalábbis.
Azt, hogy az irodalommal mit fog tenni, szerintem elég riasztó jövőnek tűnik. Még 2012-ben írtam egy novellát, ami 2023-ban online is megjelent:
https://konyvesmagazin.hu/nagy/brandon_hackett_az_utolso_iro_isten_gepei_agave_chatgpt/
Ebben az írószoftverek az emberi írók feldolgozott művei alapján másodpercenként generáltak új könyveket, és megölték az irodalmat.
Nem gondoltam, hogy ilyen gyorsan eljutunk ide, hogy ez ne csak egy szatíra legyen. Jelenleg is egyre több olyan író/tartalomkészítő gyárt AI botokkal naponta új regényt, majd tölti fel az Amazonra. Van, aki évi 250 regényt „ír” (nem viccelek – és ne is nevezzük írásnak), és egészen szép pénzt keres ezekkel a szemét tartalmakkal, mert mindig van párszáz ember, aki megvesz egy-egy könyvet. És ez még csak a kezdet.
Szóval, hamarosan szerintem jönnek az AI generált könyvek is – hacsak már nincsenek itt most is. És tartok tőle, hogy lesz rá kereslet, olcsóbb, gyorsabb az előállítása, így sajnos valószínűleg lesz kiadó is, akit csak a profit érdekel, és ezért nem fog tiltakozni. Hiszen már AI generált borítókkal is egyre gyakrabban találkozni.
Szerinted mi most a kreatív szakma legnagyobb, legvalósabb félelme az AI kapcsán? A megélhetés elvesztése, vagy inkább a kultúra és az alkotói élmény felhígulása?
Attól függ, kire gondolunk. Nyilván a grafikusokat, de lassan a szövegírókat, újságírókat is már most nagyon keményen érinti. Mivel könyvek, olvasók azért még vannak, lesznek, a kiadók szerintem tudnak alkalmazkodni. Én remélem, hogy az emberi gondolatoknak lesz értéke továbbra is, de lehet, hogy a szerkesztők sokkal jobban megválogatják, mit adnak ki. A filmszínészeknél megint kemény jövőnek nézhetünk elébe.
Ami biztos, hogy ezen túl a felhígulás és a túl sok, egyforma, gyakran igénytelen tartalom komoly probléma lesz. Sőt, már most az.
Szerinted létezik olyan hamisítatlanul „emberi tényező” az alkotásban, az írásban, amit egyetlen algoritmus vagy generatív modell sem tud majd soha lemásolni?
A kreativitás.
Legalábbis szeretnék ebben hinni. (nevet) De inkább úgy mondanám, hogy még egy darabig talán ebben egyediek vagyunk. A fantasztikus irodalomnak pedig ez egy nagyon erős fegyvere.
Ha visszanézel a kezdetekre, mi volt a legfontosabb lecke, amit a saját bőrödön kellett megtanulnod az írásról és a könyvszakmáról?
A kitartás.
Ha egyetlen útravalót adhatnál a szárnyaikat bontogató fiatal magyar sci-fi íróknak, mi lenne az?
Sok szerencsét! (nevet) Ez most kicsit vicc akart lenni, azonban tényleg nagyon sok múlik sajnos a szerencsén. Jókor kopogtat-e az ember egy kiadónál, jó szerkesztőhöz, előolvasóhoz kerül-e a kézirat, és az illető megfelelő hangulatban van-e az adott kézirathoz? Mert rengetegszer történik, hogy kiváló kéziratok is lepattannak a szerkesztőkről, mert nem az ő ízlésük volt, vagy csak fáradtan lapoztak bele.
Itt a személyes preferenciák döntenek, ezért nem is szabad elcsüggedni egy-egy visszautasításkor. Amiben én igazán hiszek, az a kitartó és következetes munka és fejlődés. Azt nem mondom, hogy ez a rengeteg befektetett munka valaha is meg fog térülni (és nem feltétlenül az anyagi részre gondolok), ezért ezt érdemes átgondolni előtte, hogy mi is a cél. Kevés íróból lett gazdag ember.
Ezen a pályán elindulni nagyon nehéz, nekem is az volt, de ma szerintem még nehezebb, mert rengetegen írnak, és sajnos annyi az inger, netes zaj, hogy az már nem elég, ha csak írni szeret az ember, valahogy láthatóvá is kell válni, csak ez meg az elején még nehezebb, mert az olvasóknak is korlátozott az befogadóképessége, és inkább akkor figyelnek fel valakire, ha már van pár könyve.
Az egyik kedvenc könyvem tőled a Felfalt kozmosz, amiben az egyik szereplő számára szinte lételem a zene és a tánc. De hogy állsz ezzel te magad az alkotás során? Úgy tudom, írás közben elengedhetetlen számodra a zenei háttér, de főleg a filmzenék és az elektronikus dallamok vonalán mozogsz. Kifejezetten az instrumentális, énekmentes darabokat keresed, hogy a szavak ne vonják el a figyelmed a szövegtől? Segít-e egy-egy atmoszférikus téma felépíteni egy teljes sci-fi világot vagy beindítani a fantáziádat?
A fókuszáláshoz már nagyon régóta zenét hallgatok, legyen az írás vagy bármi más munka. Sőt, jóideje a sporthoz, futáshoz is egy megfelelő tempójú tracklistem van, de bárhova is megyek gyalog, zene (esetleg valami podcast) szól a fülemben.
Szóval, igen, egy atmoszférikus zene segít belemerülni az adott regénybe, ugyanakkor ki is zárja a külvilág hangjait, hogy ne zuhanjak ki öt percenként valami random zaj miatt az írás flowjából.
Többnyire szövegmentes, energikusabb zenéket hallgatok, de nem kizárólag. És ezen belül is bőven elkalandozom hangulattól függően modern vagy mondjuk 90-es évekbeli elektronikus zene, house, trance, rave, 80-as évekbeli korai elektro/szintipop irányába, plusz mindenféle filmzene is játszik, helyenként skandináv folk-metál, vagy mostanság 80-as évekbeli vibe-ok.
Levezetésképpen jöjjön egy igazi zenei magazinos klasszikus: mi az a TOP 5 filmzene, elektronikus lemez vagy zeneszerző/előadó, ami a leginkább meghatározza az ízlésedet (vagy a leghatékonyabban pörgeti az írást nálad), és amit a mai napig képtelen vagy megunni? Mesélj róluk pár mondatban!
Hú, ez nehéz, de megpróbálom.
Vangelistől a Blade Runner filmzene nekem mindig örök visszatérő. Ahogy Hans Zimmer is, tőle igazából mondjuk az Inception, Interstellar és a 2. Dűne film zenéjét bármikor meghallgatom.
Nagyon szeretem a Platon Karataevet, de inkább élőben, vagy teljes figyelemmel, nem íráshoz. Ugyanígy vagyok Nick Cave-el is. Íráshoz csak ritkán, de életem legjobb két koncertélménye a két legutóbbi Aréna-koncertje volt, hihetetlen az a szuggesztív energia, ami árad belőle.
A 90-es években rengeteg techno/rave zenét hallgattam, és mostanában vissza-visszatérek nosztalgiázni, mert rájöttem, hogy még mindig szeretem, és egészen jól passzol nekem az íráshoz. Ebből van egy szinte végtelen tracklistem lementve a spotify-on, és szerintem mai füllel szerintem egészen fura, egzotikus hangzású zenék ezek.
Közülük az egyik legkülönlegesebb nekem az RMB nevű formáció volt (természetesen német duo), nekik az első albumuk a This World is Yours volt. A trackjeikben nincs vagy alig van szöveg, de közben a legtöbb számban több olyan zenei motívum fonódik össze egy különleges egyveleggé, amiből más együttesek három külön számot is csináltak volna. Két kedvencem az albumról a Redemption és az Experience.
Valamint van néhány későbbi trackjük, amik sajnos csak kislemezekre kerültek különféle változatokban, a Whispering, a Spring és a Break the Silence, talán ezek voltak a csúcspontjai a duónak. Iszonyúan egyedi, kreatív, energikus rave hangzás mindegyik.
Markovics Botond könyveit az alábbi linken és a könyvesboltokban találjátok:
Markovics Botond (Brandon Hackett) könyvei