A deathcore képes lesz több ezres tömeget a színpad elé vonzani! Sőt Arénákat fog megtölteni! Ezeket a mondatokat 10 évvel ezelőtt, ha kimondja egy metal rajongó biztosan hülyének nézték volna, de minimum körberöhögik. Én, aki a kezdetektől fogva imádom a műfajt is kételkedtem abba, hogy valaha kinövi a kisebb klub bulikat a műfaj, de jelenleg ez a két állítás teljesen helyénvaló. Legmerészebb álmaimban sem gondoltam volna a Lorna Shore aréna koncertjének megvalósulására, ráadásul kiegészülve a Whitechape, Shadow of Intent, Humanity’s Last Breath trióval kiegészülve. A Sylosis headliner turnéjába is befurakodott a Distant, most pedig a Barba Negra Red Stage fogad 3 nagyágyút, s habár az egyikük nem a műfajt képviseli, de nagyban befolyásolta annak nagyjait.
Eddie Hermida a Suicide Silence jelenlegi frontembere szintén meglepettségét fejezte ki a koncert közben:
„Sosem gondoltam volna, hogy ahonnan elindult ez a műfaj, később ekkora tömegeket fog megmozgatni.”
Ezzel az egész terem azonosulni tudott és az egykor szebb napokat is látott bandát hatalmas taps fogadta minden egyes klasszikus daluk után. Természetesen főként a Mitch korszakból hallhattunk dalokat, mint általában mindig, legyen szó headliner vagy előzenekari státuszról. Emiatt pedig nagyon sajnálom is őket. Érthető, hogy a Suicide Silence név egybeforrt Mitch Lucker karakterével és mindenki azokat a dalokat akarja kizárólag hallani, amik vele születtek. Pedig csak az előző két albumot figyelembe véve is hallhatunk igen jó darabokat a Become the Hunter és a Remember… You Must Die lemezeken, még se érdekli a kutyát se. Ezen az estén ismét a jól bejáratott első 3 lemezről mentek a dalok főként, amiket mindig én is nagy örömmel fogadok, de kíváncsi lennék miként szólnak az új szerzemények.
Unanswered, You Only Live Once, Fuck Everything mind örök, megunhatatlan darabok csak teljesen beskatulyázzák az egyébként most is remek bandát a régmúlt sikereibe.
A megfáradt Chris Garza nélkül léptek fel, nagyon hiányzott a jelenléte. Összességében így is egy korrekt, erőteljes 40 percet láthattunk.
A brutal death metal óriásai a John Gallagher vezette Dying Fetus stílusában nagyon eltérő volt és csak a fő bandára érkező, más stílusban nem annyira jártas személyek nem is tudták hogyan viszonyuljanak hozzájuk. Teljesen érthető mivel én se tudom mindig minden helyzetben befogadni őket. Második alkalommal láttam, a legutóbb headlinerként, amiről részletesebben meg is írtam gondolataimat, melyet itt olvashattok is:
https://ricsandgreen.hu/wp-admin/post.php?post=7140&action=edit
Miért vannak itt egy deathcore bulin, ha ennyire elüt a stílusuk? Erősebben boncolgatva a dalaikat könnyedén kivehetőek olyan témák, amik szépen át lettek ültetve a műfajba. Hermida elmondása szerint, ha nincs Dying Fetus, lehet meg se születik a Suicide Silence és mellette még nagyon sok banda. Gallagher mélyei a pokol legmélyebb bugyraiból származnak, ami tökéletes szinergiában van a basszusgitáros Sean Beasley magasabban helyezkedő orgánumával. Egymás kiegészítői úgymond, a banda elképzelhetetlen lenne egyikük hiányával. Mindketten feszes tempót diktálnak, hiba nélkül játszanak, a kisujjukban van az összes dal. Nem látványos maga a fellépés, akit nem tud elvarázsolni kizárólag a precíz, összetett gitárjáték, vagy az nem elegendő a katarzishoz, akkor a Dying Fetus nem az ő zenekara élőben. Nem hallunk hosszas beszédeket, nincs mozgás a színpadon, itt csak a nyers és tűpontos előadásmód van előtérben. Őszintén szólva nekem bőven elég volt két alkalom, úgy érzem az elsőnél láttam mindent tőlük. A két koncertjüket egymás mellé téve szinte nem találnék különbséget, egymás kópiái. Kizárólag az igazi rajongóknak ajánlott többszöri megtekintésük.
Mielőtt belekezdek az est fénypontjának leírásába, ugorjunk vissza 2024.januárjába, amikor is a Slaughter to Prevail először lépett fel Magyarországon. A bejelentésnél szinte ujjongtam, azonnal vettem is a jegyet nehogy lemaradjak. Igazi fannak éreztem magam, nagyon nehéz volt kivárni a koncert napját, rég éreztem azt a jól eső bizsergést a gyomromban, amikor az egyik kedvencedet először láthatod élőben. Aztán eljött a nagy nap és minden szertefoszlott. A várva várt banda óriási csalódást okozott, valószínűleg nem számomra. Az, hogy nem volt előzenekar lehet oké. Ez esetben minimum a 90 perc játékidő. A kapunyitástól számítva 2 órát vártunk mindösszesen 50 percnyi játékidőért, a merch pultban volt 2 fajta felső és szinte semmi más, azok designja is ötlettelen, unalmas. Nem ragozom tovább, a vége ritkán érzett csalódás volt, nem is igazán érdekeltek az utána érkezett dalok, teljesen elveszettem érdeklődésem.
Mégis azt éreztem kell adnom egy utolsó esélyt Alex Terrible bandájának, viszont jelen esetben minimumra állítottam be elvárásaim. A legutóbbi fellépésük díszlet nélküli, élettelen színpadát leváltotta egy csodásan díszített, felturbózott látkép melyet egy óriási felfújható grizzly medve ékesített plusz 3 pódium. Bár a pódiumok az első pár sorban inkább voltak zavaróak, hisz elég sokat takart a kilátásban.
A fények remekül kiegészítették a díszletet, a pirotechnika és a szárazjég pedig hab volt a már így is édes tortán.
Alexék berobbantak a Bonebreakerrel nyitásképp, rögtön egy emberként mozdult a közönség. Az ikonikussá vált maszkok takarták mindegyikük arcát, egyedül Terrible vette le néha-néha, gondolom kis plusz levegő érdekében. Anélkül a különböző medve és aligátor hangok is könnyebben kijöttek, hogy a Viking mikrofon nélküli hangbéli erőfitogtatását ne is említsem. Ez az ember még mindig egy állat, sőt meg merem kockáztatni, hogy a hangja az elmúlt két év alatt jó irányba fejlődött. Frissebbnek, még erőteljesebbnek éreztem.
A tavaly megjelent Grizzly album tette ki a műsor gerincét, 9 dal került elő összesen róla, az előtte lévő Kostolom kissé elhanyagolva érezhette magát, de a két lemez közötti minőségi különbség minimális, így szinte mindegy mit adnak azzal nem lehetett mellélőni.
Az arcok elrejtése miatt nem tudok beszélni érzelmekről, viszont minden testmozdulatból könnyedén lejött mennyire élvezte minden tag a fellépést. Legutóbb ez is hiányzott, kissé robotikusan hatottak, nem éreztem őszintének őket. A sok extra elem, amit korábban említettem nem érződtek parasztvakításnak, inkább mondanám a dalokat megfestő, nyomatékosító elemeknek, amikkel még nem csak fület, hanem a szemet is meggyönyörködtetik.
A jegyet váltók végre kaptak egy pozitívan felejthetetlen élményt a pénzükért. A rajongók nem bocsátottak volna meg egy újabb semmilyen koncertet. Én is mosolyogva jöttem ki a jó 70 perces műsor után s mivel jelenleg döntetlenre áll a banda pozitív/negatív mérlege, nagyon várom a harmadik visszatérést, ahol elbillenhet az egyik irányba az egyensúly.