Nos, itt álljunk meg egy pillanatra! Mert meg kell. Több mint negyven évvel az első album megjelenése után itt a tizenhetedik, a Megadeth önmagáról elnevezett, egyben utolsónak szánt, stúdióban kreált kiadványa. Hűha! Ez, így leírva azért felkavarja az érzéseket rendesen! Talán van még van vagy 3-4 évünk az utolsó turnéból, aztán szevasz…
Tudjuk, hogy a főnök, Dave Mustaine 2019-ben át- és túlélte a rákos megbetegedését, van egy fémlemez is a gerincében, és jelenleg is súlyosan akadályozza egy Dupuytren-kontraktúra néven ismert betegség a muzsikálásban, de hogy ez odáig vezet, hogy szögre akasztja a hangszerét, esküszöm, nem számítottam. Az ember azon tűnődik ilyenkor, hogyan reagálhatott volna a régi idők kevésbé empatikus és tapintatos Dave-je egy ilyen jellegű bejelentésre mástól…
A hardcore és olyan brit zenekarok, mint az Iron Maiden vagy a Diamond Head munkásságának vadházasságából született arrogáns fattyú, a thrash metal, a nyolcvanas évek végére gyakorlatilag újraértelmezte a rock-metal szcénát, sőt minden újabb stílusbeli kiadvány még keményebb, gyorsabb és szélsőségesebb is lett. Mint ahogy az szokott lenni, a csúcson azért csak megjelent egy prémium szint is (Amerikában is), a „Nagy Négyesként” emlegetett galeri, amely a Metallicából, a Slayerből, az Anthraxból és a Megadethből állt. A csavar ebben ugye az volt, hogy az utóbbi nagy- és szabadszájú énekes-gitárosa korábban a Metallica gitárosa volt, mielőtt onnan 1983-ban kirúgták, amellyel a mi hősünket, MegaDave-et gyakorlatilag máig ellátták motivációval. Azért számára jelentős vigaszt jelenthet az a karrier, amelynek keretében a Megadeth élén fergeteges, precíz riffelésével formálta-szabta a műfajt, miközben a Countdown To Extinction és a Rust In Peace című etalonokból a zenekar vagy 50 milliónyit adott el. Hozzáteszem, bár sokszor (és nagyon sokan) voltak tehetséges és kreatív társai a mesternek a hosszú utazás során (mindjárt megemlítve a kezdetektől jelen lévő, majd többször ki- és bejáró, de talán leghűségesebb és legkitartóbb fegyverhordozót, a basszer David Ellefson-t), azért a Megadeth kreatív és művészi motorja mindig Mustaine volt, még akkor is, ha néha épp anyagi-művészi-egészségi okokból a banda nem vagy nem épp „metalosan” üzemelt.
Bár Ellefson újabb és botrányosra vett távozása mellett a zenekar ügyei (ide nem értve a méltányolható egészségügyi problémákat) viszonylagos békében csordogáltak, derült égből villámcsapásként jött az utolsó albumról és turnéról szóló bejelentés mégis. A Slayer után tehát a Megadeth a „Nagy Négyes” második tagja, amelyik búcsút vesz a metal közösségtől, így a Megadeth című album lett Mustaine végrendelete, nézzük mit is tartalmaz a hagyaték.
A Megadeth-tel a csapat (amit a főnök mellett a jó értelemben vett „metalipari” szakmunkások, név szerint Teemu Mäntysaari gitáros, James LoMenzo basszusgitáros és Dirk Verbeuren dobos kísér az utolsó útjára) remek lemezt készített, de mégsem ez az album lesz az, amelyről emlékezni fognak rá. A előző album, a The Sick, The Dying…And The Dead!-en kidolgozott hangzásvilág megmaradt, de némileg azért változott az irány. Egyértelműen megállapítható, hogy ez a lemez nem kalandvágyó természetű, visszavesz a korábban azért meghatározó jelentőségű komplexitásból, itt többnyire minden egyszerűbb és könnyebben emészthető. Vannak azért himnuszok konfrontatív, gyakran támadó punk attitűddel, de zenei szempontból a hangzás jól illeszkedik a Megadeth életútjához. A gyökerek továbbra is a thrashsesek, de a sebesség inkább középtempóban marad, a hangsúly az agresszív riffelésen van. (Ráadásul a borító is telitalálat a félig elegáns és félig égő, éppen nyakkendőjét igazító legendás kabalafigurával, Vic-kel.)
A Tipping Point volt az egyik felvezető, ez is áll a lehető legközelebb a klasszikusokhoz, különösen, ha a nyaktörő nyitóriffet vesszük. Ami érdekes, hogy mégsem egyértelmű kezdés abban a tekintetben, hogy milyen mederben halad majd az album a folytatásban.
Az I Don’t Care egy kicsit jobban hajaz az újkori szerzeményekre, határozottan inkább gyors tempójú heavy metal vagy még inkább punk, mint a thrash. A Hey God pedig már egy dallamosabb, bár azért marcona szám, amely témáját tekintve egészen személyes. Mustaine vallásossá vált világnézete immár köztudott, erről sokszor tett is kinyilatkoztatást. A dal maga mégsem egy prédikáció, inkább egy beszélgetés Mustaine és teremtője között.
A Let There Be Shred az egyik fénypontja a dalcsokornak. Tele van azokkal a rövid, de perzselő szólókkal és dagályossá táguló riffekkel, amelyek annak idején a Rust In Peace alappillérei is voltak. Egyértelműen szórakoztató!
A Puppet Parade-dal a zene abba az irányba sodródik tovább, amely inkább a Risk és a The World Needs A Hero stílusához kapcsolódik. Határozottan egy hagyományosabb, dallamos metalos ennél a hangzás és inkább az a fajta szám, ami otthon fog hatni, nem lesz koncertfavorit. Nagyszerű riffje van, talán a Symphony of Destruction és az Angry Again fúziójaként is értelmezhető.
Akad azért itt olyan felvétel is, ami kevésbé tetszik, az Another Bad Day. Bár jó a riff (milyen is lenne?), de mintha már többször is hallottam volna már…
Nem is készülhet el egy Megadeth album politikailag átitatott vagy háborúellenes dal nélkül, érkezik is ide a Made To Kill. Bár nem egy Peace Sells vagy egy Holy Wars, itt már érettebb és modernebb a megközelítés, ahogyan Mustaine világnézete is átalakult az évek során. Az Obey The Call lassan épül fel, a hangszerek régebbről ismerősnek ható emlékeket idéznek meg, mindazonáltal egy dübörgő és meglehetősen nehézkes szám bontakozik majd ki végül. A Made To Kill háborús retorikáját folytatva ez a szám inkább tűnik rendszerellenesnek, határozottan rezonál a világ mai állására.
A végéhez közeledve I Am War-ban Sun Tze: A háború művészete című művének a Sabatonéhoz még csak nyomokban sem hasonlító értelmezését kapjuk meg, kiváló előadással. A The Last Note címe nem egészen találó, mivel ténylegesen nem zárja le az albumot, de nagyszerű módja annak, hogy eleressze a hallgatót. Talán jobb is lett volna ezzel zárni, mivel a szöveg alapján nagyon is egy záró dal, a függöny lehúzása, egy utolsó gitárpengetés. Nehéz szabadulni olyan bevezető után, amelyben az hangzik el, hogy: „Itt az ideje, hogy elbúcsúzzak.”. Zeneileg zseniális, érzelmi hatása pedig leírhatatlan.
Szóval… az utolsó dal. Az, amelyik lezárja a pályát, ahol a zenész életútjának köre a kezdetekhez visszatérve bezárul. A Ride The Lightning, amelynek megírásában elvitathatatlanul nagy szerepe volt Dave-nek, és egy dal, amelyet a Metallica korai időszakától kezdve sajátjának tekint és vall és sokunk egyik először hallott metal száma volt… Ez egy magához mindenben hű „feldolgozás”, békét jelentő olajág az „ellen” felé, szimpatikus gesztus. Bár ez a változat az eredetitől kissé eltérően hangzik és van néhány stilisztikai változtatás, de nagyjából a Metallica-féle „eredeti” kópiája. Valljuk meg, nem rossz ez így, minek bolygatni a tökéletességet…?
A Megadeth az utolsó fejezet után itt megáll és meghajol a közönség előtt, Mustaine pedig itt szó szerint véget vet az őrületnek: „Jöttem, uralkodtam, most pedig eltűnök!” Produkciós szempontból erős, de nem tökéletes a lezárás, de kiválóan alkalmas a pályafutás befejezésére, nekik már nem kell bizonyítani semmit, többször is jártak már a csúcson, becsülettel és méltósággal, megbánás nélkül tudnak búcsút inteni a közönségnek. Nagyszerű a gitárjáték, egyes tételek kifejezetten szórakoztatóak, vannak hangsúlyok a zenekar számos korszakából, a lemez pedig határozottan és gördülékenyen halad, ráadásul a szövegek sokszor erősen személyesek. Kell-e ennél több?
Remélem, megvalósul az álom és lesz még egy összeborulás és örömzene a Metallica-val (esetleg Ellefsonnal), vagy sok év múlva előkerül néhány még meg nem írt, kiadatlan felvétel is (😊), vagy amolyan Slayer-módra elővezetett fel-felbukkanás is megvalósul még (viccesen: kell Még a deth). Addig is várom a búcsúturné magyar állomását (remélem, senki nem töri el a lábát a bandából és meg is valósul…), hogy a végén ne csak ők, hanem mi, a közönség is meghajolhassunk az életmű előtt. Mióta az eszem tudom, a banda ott volt a látókörben, így hiányozni fog, már csak egy csodálatos zenei időszak emléke marad meg, amely segített megformálni egy műfajt, színt adott neki, és amely nélküle már soha többé nem lesz ugyanolyan. R(u)est in peace!
Érzelmi etalon!