Aki ismer, az pontosan tudja, hogy mekkora rajongója vagyok Matyi munkásságának. Legyen szó a Sex Action-ről, Action-ről, F.O. System-ről, MAB-ról, vagy akár az Agnus Dei-ről. Ennek ellenére az előző lemeze, a Karma nem annyira kapott el és a mai napig nem vagyunk túl szoros kapcsolatban. Éppen ezért egyszerre örültem és lettem kicsit szkeptikus, mikor a Lélegzet megjelenési dátuma kikerült. Örültem, mert mindig öröm egy új lemez Matyi kezei közül és voltam szkeptikus, mert az akusztikus lemezeket sosem tartottam annyira nyerő ötletnek.
Aztán persze kicsit visszajött a lelkesedésem, amikor megtudtam, hogy a korongon található 11 nótából csak egy van, ami újrahasznosított, a többi mind új szerzemény. Attól féltem, amolyan időhúzó-hakni jellegű anyag lesz a Lélegzet. Aztán feltettem magamnak a kérdést? Milyen időt akarna húzni Matyi? Nem gondolom, hogy bármit is számítana a közönségének, hogy van-e időhúzó kiadvány két lemez között, vagy nincs, a lojalitásuk kétségtelen. (És már csak a régi-új arány miatt sem áll meg ez a feltevés a lábán, egy kicsit sem.) Aki szereti, amit ez az ember művel, az úgyis kivárja az időt két lemez között, mert hellyel-közzel tudja, mire számítson a főhőstől.
Tetszett, hogy a borítónak vagy egyfajta, fakó, komor hangulata a színvilága miatt, amit abszolút sutba vág Matyi portréja. Érdekes, meg mertem volna esküdni, hogy mosolyog a fotón, pedig nem. Valószínűleg a zenéből árad az a pozitivitás, amiről azt hittem, az arcán ül, és ez egyértelműen mutatja: a Lélegzet egy örömzene, a lelke egy darabja. Természetesen a darkos, grungeos hangulat most is megvan, az összkép mégis inkább felszabadult és pozitív hatású, amolyan matyisan, gondolkodósan, kicsit nosztalgikus ízekkel. A tíz új dal között akad azonnal ható sláger, amiből remélem készül majd rendes verzió is, legalább a koncertekre, illetve néhány nehezebben érő, esetleg kevésbé működő darab is természetesen. Szerencsére előbbire van több példa: a Végül és a Hány boldog nap? például szerintem rádiókompatibilis slágernóta, az Egyedül, a Mindig ugyanaz és az Elmosódva kellemesen gondolkodós, fülben ragadó tételek, a Csak egy lélegzet pedig már-már ars poeticus szövegével nagyon jól indítja a lemezt. A nehezen barátkozósabb darabok között is akadnak olyanok, amiket később nagyon megszerettem, mint a Megtalállak, vagy az Olyan jó című tétel, de van, ami sokadik hallgatással sem lett a kedvencem, de mégsem léptetem el, mint a Szállj, és persze olyan is, ami nekem valamiért nem működik (Minden pillanatban). A Karma átértelmezett tétele, az Ahogy senkit határozottan jobb ebben a hangszerelésben és úgy zárja le a lemezt, hogy újra kelljen indítanunk.
A Rozgonyi Péter által kevert és masterelt anyag remekül szól, nagyon élő az egész, rendesen tere van a megszólalásnak. Eleve szeretem Peti munkáit, de itt talán még jobban elkapta a feelinget, mint általában. Matyi lemezei szinte mindig jól szólnak, de a Karmánál a hangzással sem voltam teljesen kibékülve, így itt szabályosan jól esett hallani, hogy mennyire egyben van a Lélegzet soundja.
Az idei év egyik legérdekesebb lemeze lett a Lélegzet, hiszen én magam sem tudom eldönteni, miért kattantam rá ennyire. Az biztos, hogy közel sem hibátlan, néhány dal lehetett volna másmilyen, kellett volna még pár slágeresebb darab, esetleg pár korábbi kedvenc ebben a köntösben. Ám mégis, ezekkel együtt is képes volt arra, hogy rabul ejtsen és a ködös reggeleken ezt hallgassam, miközben baktatok a munkahelyemre. Teljesen mindegy, hogy a Sex Action, vagy az Agnus Dei, esetleg a Mátyás Attila Band miatt kattintottál erre a cikkre, azt tanácsolom, hogy fuss neki a lemeznek. Ha elsőre nem tetszik, akkor hallgasd meg párszor, hidd el, be fog ragadni. Ha meg tetszik, úgyis meghallgatod még párszor, hogy még jobban tetsszen. Nincs kétségem.
10/7,5 Remélem nem ez volt utolsó akusztikus Matyi lemez!